Ezen a hétvégén a Magyarországi Evangélikus Egyház, valamint a kormány által felállított Reformáció Emlékbizottság közös szervezésében magyar hétvégét tartunk Wittenbergben. Ennek keretében egyházunk egy kiállításra kölcsönadja a reformáció városának Luther Márton kézzel írott végrendeletét, amelyet, mint köztudott, Budapesten őrzünk.
Aligha lehet azon csodálkozni, hogy Luther fontosnak érezte, hogy testámentumot írjon. Életkörülményei gyakran váltak bizonytalanná, betegségek is sokszor kínozták. Mivel immár nem szerzetesként élt, hanem családot alapított, időben el kellett rendeznie az örökséggel kapcsolatos dolgait. Érdemes elképzelni a jelenetet, amint a reformátor a wittenbergi ház asztalánál vagy írópultjánál papírra veti és kézjegyével ellátja ezt az iratot. Eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy az aláírás idején felesége, Käthe asszony éppen sört főz vagy havat lapátol, az ekkor 15 éves Johannes és 12 esztendős Magdalena pedig lefekvéshez készülődik. Róluk írja egy helyen meghatódva Luther, hogy Jánoskája és Lénácskája imádkoznak érte. Luther rajongásig szerette gyermekeit, végrendeletében – a kor jogszokásával ellentétben – mégsem őket, hanem feleségét nevezi meg örökösének. Ezzel is óvni akarta özvegyét a kiszolgáltatottságtól.
1542-ben írt testámentumában elsősorban vagyonáról rendelkezik: apró birtokról és házról, kevés ékszerről. Ugyanakkor felhalmozott adósságát is örökül hagyja…
A magyarországi evangélikusok féltve őrzött kincse ez a végrendelet, ugyanakkor tudjuk, hogy az ő igazi örökségét nem egy ház, néhány serleg vagy gyűrű jelenti. Ezek nyilván már rég tulajdonost váltottak, vagy elkallódtak. A szellemiek és a lelkiek viszont fél évezred után is megmaradtak.
Miben lehet megragadni azt a tényleges örökséget, amit Luther Márton az utókorra hagyott? Isten igéjében, amit ő anyanyelvre fordított, illetve szenvedélyesen magyarázott és mindhalálig hirdetett. A szó szoros értelemben vett mindhalálig. Néhány nappal halála előtt még szószéken állt szülővárosában, Eislebenben. Hangsúlyozta, hogy csakis Krisztus igéjéhez kell tartani magunkat. Betegsége miatt már nehezen beszélt. „Ámen” helyett így fejezte be prédikációját: „Túlságosan gyenge vagyok. Elégedjünk meg most ennyivel.” Másnap még ezeket a sorokat vetette papírra: „Vergilius Bucolicáját és Georgicáját senki sem érti meg, aki nem volt öt évig pásztor vagy földműves. Cicero leveleit (így látom) senki sem értheti meg egészen, aki nem forgolódott negyven évig jeles államügyekben. Senki ne gondolja, hogy megízlelte a Szentírást, hacsak nem kormányozta a gyülekezeteket száz évig a prófétákkal... Koldusok vagyunk,
ez az igazság.” Másnap meghalt.
Ez Luther Márton igazi végrendelete: Koldusok vagyunk. Az irgalom koldusai. Hisszük, hogy amint Jézus megállt a koldus előtt, és megsegítette őt, úgy fogad el minket is az mi Urunk. Ez a hit pedig korántsem csak az evangélikusok öröksége.