„Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet! Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.” (4Móz 6,24–26, Ároni áldás)
Gyászoló Gyülekezet, szeretett Család, kedves Testvéreim!
Nem, nem tévedés, hogy áldással kezdődött az igehirdetés, amelyet általában az istentisztelet végén szoktunk mondani. Müller Miklós kedves igéje az ároni áldás. Ha a vasárnapi igehirdetés olykor nem szólította meg, akkor is áldást kapott a Teremtőtől, hogy ő maga is áldássá váljék szavaival és tetteivel a vasárnapot követő héten. Életének titka ez az ige: mindig kapcsolatban maradni Istennel, s az ő légkörét megteremteni, akaratát megvalósítani.
Müller Miklós Szekszárdon született 1932. december 6-án Müller János és Steinekker Mária gyermekeként. Istenfélő, keresztény családban nőtt fel. Tizenhét évesen részt vett egy ifjúsági konferencián Gyenesdiáson, amely egész életét meghatározó, Krisztus melletti döntést jelentett. Több ifjúsági társával szervezkedni kezdtek hasonló ifjúsági összejövetelek létrehozására. A kitűnő eredményt hozó érettségi ellenére sehova nem vették fel egyetemi tanulmányok folytatására, mivel káderlapján szerepelt, hogy „klerikus beállítottságú, politikailag nem nevelhető, egyetemi továbbtanulásra nem javasoljuk”.
A hatos számú út építésénél kubikusként helyezkedett el, majd földmérő technikusi tanfolyamot végzett. Ebben a beosztásában dolgozva találkozott egykori gimnáziumi igazgatójával, aki bizalmasan közölte vele, hogy a megyei oktatási osztályon járva kicserélte a nyilvántartási lapját, és ráírta, hogy egyetemi tanulmányok folytatására alkalmas. Adja be felvételi kérelmét. Az igazgatónak ez az akkor rendkívül merész és bátor cselekedete meghozta gyümölcsét, s felvették a Műegyetem építőmérnöki karára. Müller Miklós testvérünk mindezt Isten nagy tetteként élte meg. Isten – Deus ex machina – beleszólt az életébe.
Az egyetemen semmiféle szervezetnek nem lett tagja, első munkahelyén a párttitkár felszólította a különösen jó teljesítményt felmutató ifjú mérnököket a pártba való belépésre. Egyetlenként nemet mondott a további előrehaladást kínáló ajánlatra. Több alkalommal próbálták „megtéríteni”, mindhiába. Tíz évig nem tudott előrelépni. De az egyetemen kandidátusi és doktori munkáját elvégezve tudományos előrehaladását nem gátolták. Hároméves ösztöndíjat is biztosítottak számára a geotechnikai tanszéken. Ennek lejártával egyetemi alkalmazását azonban a párttitkár ismét megakadályozta: „Ilyenekre, mint Müller nincs szüksége az egyetemnek.” Végül mégis kinevezték, és harminc évig előbb adjunktusként, majd docensként tanította a jövendő mérnököket. Nyolcvanéves koráig behívták egy-egy feladat elvégzésére. Hitét soha nem rejtette véka alá, de nem is kérkedett vele. Meggyőződéssel vallotta: Isten munkálkodik az életében.
Amikor Budapestre került, albérletet adó katolikus háziasszonya ajánlotta, menjen el a közeli evangélikus gyülekezetbe. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Ádámfi Margitot, akivel több mint fél évszázadot éltek együtt Isten szeretetében. Házasságukat a Teremtő két leánygyermekkel, Judittal és Zsuzsannával, és négy unokával áldotta meg. Müller Miklós számára a család biztos menedéket jelentett, másfelől Isten ajándékát fedezte fel a nemzedékek egymást követő láncolatában. A közös imádság és a Biblia olvasása legnagyobb kincsként továbbadandó megbízatás.
Eskető lelkészük kérdésére – „Miklós, hogyan képzeled az életedet?” – így válaszolt: „Krisztus gyermekeként, szakmailag pedig, hogy mindig többet tudjak, mint ami szükséges.”
Amikor a Műegyetem véglegesen alkalmazta, a nyári szabadságából egy hónapot Isten ügyére szánt. Mielőtt ennek részleteit kibontanám, engedtessék meg egy személyes történetre utalás, megismerkedésünk emlékének felidézése.
Két fiatalasszony került egy budapesti kórházba, ugyanazon osztályra, azonos betegséggel, műtétre várva ugyanazon professzor közreműködésével, egymás melletti ágyon. A két fiatalasszony a Müller Miklósné és Szebik Imréné nevet viselték, akik addig nem ismerték egymást. A három hét alatt volt idejük, 1979 júliusában. S a következő nyáron már Müller Miklós testvérünk a Buda-hegyvidéki ifjúság népes csapatával a miskolci gyülekezetünket látogatta meg, ahol éjszakai menedéket biztosítottunk számukra, napközben pedig a Bükk-hegység ormait, tisztásait felkeresve elmélyedtek a Biblia igéinek kincsestárában. Este pedig éjfélbe nyúló beszélgetések jelezték elkötelezettségünket az evangélium iránt. Ez a negyvenéves kapcsolat tovább erősödött budavári szolgálatom idején. Miklós testvérünk pedig tizennyolc évet töltött az ifjúság táboroztatásának nem kockázatmentes, szent munkájában. Balatonakarattyai nyaralója sokszor állt rendelkezésére az ifjúságnak, hogy aztán onnan kirajzva kerékpártúrák, kirándulások valósulhassanak meg. A hitbeli kérdésekről való beszélgetés azonban soha nem maradt el. A gyülekezet ma már felnőtt tagja vallotta: „Miklós bácsi nélkül nem lennék az, aki vagyok, tudniillik tudatos keresztyén.” Hitelesen tudott szólni az ifjúság nyelvén, ismerte kérdéseiket, s mai nyelven tudta artikulálni a válaszokat. Mégis mindig bibliai mélységgel. Vallotta, hogy tájidegenek a tényleges keresztyének ebben a világban, mert egy másik, magasabb rendű világ ígéretét hordozzák a szívükben. Ugyanakkor vallotta, hogy minden ember gondolattartományában helye van a transzcendensnek, akit Krisztus hoz egészen közel hozzánk. Ezáltal nem szegényebbek vagy naivabbak leszünk, hanem gazdagabbak és bölcsebbek, akik nem egy, hanem több dimenzióban látjuk a világot és benne a boldogságát kereső embert. Két kofferről szólt egyik személyes vallomásában, amit magával visz. A nagy koffer: az örök élet ajándékával s ígéretével, a kis koffer a napi úti elemózsia. Így járta végig hiteles keresztyén életútját.
A rendszerváltás éveinek közeledtével a Buda-hegyvidéki gyülekezet álma – a templomépítés – megvalósulásának lehetősége kezdett kirajzolódni. Müller Miklós testvérünk az élre állt felügyelőként a tervek realizálásában. Nem volt könnyű, négy polgármestert kellett meggyőzni a lelki hajlék építésének szükségességéről és a parókia kialakításának fontosságáról. Sok imádság, példás áldozatkészség, megannyi egyeztető beszélgetés és szorgos munka után elkészült az építési terv, majd maga a templom, amelyben most mi mondunk utolsó istenhozzádot Müller Miklós testvérünknek, aki harminc évig volt a gyülekezet megbecsült egyházközségi felügyelője, a gyülekezet arca.
Magunk elé idézzük jóságos tekintetét, mint akik soha nem akarjuk őt elfeledni. Megölelnénk, mint akik nem akarnánk elengedni. De megáldjuk őt, hogy vigye magával szívünk szeretetét és háláját, hogy áldást nyerve áldássá lett családja, gyülekezete, az ifjúság és a magyar mérnökképzés számára. Az örök és múlhatatlan Isten fogadja magához a Krisztusért kegyelmes ígérete szerint.