Talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy bő másfél évtized után újabb egyháztörténeti jelentőségű alkalmon vehetek részt, ezúttal már mint a világ közel 75 millió evangélikusát magába foglaló közösség egyik alelnöke. Ezúttal nem arról van szó, hogy a Keresztyén Egységet Előmozdító Vatikáni Titkárság gesztust gyakorol, és vállalta, hogy az evangélikusok számára ünnepnek számító október 31-én kész egy közös alkalomra. Nem, most kifejezetten a reformáció ünnepe áll a megemlékezés középpontjában. A katolikusok és az evangélikusok közös istentiszteletet tartanak a jeles napon, ezzel pedig új távlatokat nyitottak a két egyház együttműködése és közös tanúságtétele számára. Az utókor talán úgy fogja emlegetni ezt a napot, hogy ehhez kötődik az ökumené reformációja.
Az időpont mellett a helyszín is fontos. 1947-ben a svédországi Lundban alakult meg a Lutheránus Világszövetség. Az alkalomra készülve megnéztem korbeli fotókat és filmeket. A képeken tekintélyes európai és amerikai férfiak láthatók, akik szemmel láthatóan boldogan írják alá az alapító okiratot. A csaknem hetven évvel későbbi alkalmon sokkal színesebb a gyülekezet. Számos afrikai és ázsiai egyházi vezető is jelen van, tanújelét adva annak, hogy a déli féltekén mennyire dinamikusan terjed az evangélikus egyház. A liturgiában a mi részünkről központi szerepet kapó Munib Younan LVSZ-elnök a Szentföldön, Jeruzsálemben püspök, Martin Junge főtitkár pedig Chiléből származik. A sok jelen levő fiatal azt is kifejezésre juttatja, hogy nem egyszerűen visszaemlékezünk, hanem a jövőt munkálva előretekintünk. Egyházaink továbbá korántsem férfi központúak, példának okáért a házigazda svéd egyház élén Antje Jackalén személyében érsek asszony áll.
Nem szóltunk még a legfontosabbról: a reformációi istentiszteletet evangélikusok és katolikusok közösen tartják. Ferenc pápa mellett a vatikáni Kurt Koch kardinális, valamint sok-sok érsek, püspök és apáca van jelen. Az 1999-es alkalmon személyesen nem volt ott II. János Pál pápa, csupán az aznapi Úr angyala imádságban emlékezett meg az augsburgi aláírásról. Amikor pedig 2010 ádventjében az LVSZ vezetésével a Vatikánban jártunk, akkor meghívtuk XVI. Benedek pápát, hogy valamilyen formában majd legyen részese a reformációi megemlékezéseknek.
Ferenc pápa betartja elődje ígéretét. Érdekes együtt szemlélni a két egyházfőt. Igazat kell adnom Vértesaljay László jezsuita pap barátomnak, aki szerint Benedek tudós teológus, Ferenc viszont próféta. Hiszem, hogy ennek jegyében vállalta a lundi szolgálatot is.
Egy svéd egyházi lapnak adott interjúsában már az alkalmat megelőzően részletesen szólt arról, mennyire nagyra értékeli Luthert. Őt egyrészt a Szentírás szenvedélyes hívének nevezte, másrészt igen okos embernek. Szólt arról, hogy argentinai lelkészi és püspöki szolgálata során milyen jól együtt tudott működni az evangélikusokkal.
Bárhol jelenik meg Ferenc pápa, ujjongó tömeg fogadja. A hozzá hasonló vérmérsékletű Younan püspök mindenesetre igyekszik ugyanazt a derűt sugározni. Az állami és egyházi elvárásoknak megfelelően Ferenc pápa találkozott a svéd királyi család tagjaival és a miniszterelnökkel, valamint november 1-jén misét is tart a malmői futball-stadionban, ám azt minden alkalommal egyértelművé tette, hogy látogatása középpontjában a közös reformációi megemlékezés áll. Erre utalt egyebek mellett az is, hogy a liturgiában résztvevők az egyszerű albán a reformáció színére emlékeztető piros stólát viselnek. A katolikus gyakorlatban ez persze a mártírok színe is. Ebben az összefüggésben bizony a vértanúk ökumenéjéről is beszélnünk kell. Lundban mind a pápa, mint az evangélikus vezetők megemlékeznek az üldözött keresztyénekről.
Az ökumenikus reformációi istentisztelet felemelő része, amikor a résztvevők egymással a békesség jelét osztják meg. A római pápa és az evangélikus püspök átöleli egymást. A közelmúltban magyarul is megjelent irat címét kölcsönvéve azt mondhatjuk, hogy eljutottunk a szembenállástól a közösségig. Ebben az ölelésben egyszerre van benne a bocsánatkérés és a megbocsátás, a gyónás és a feloldozás.
Ám még nem értünk célba. Örülök, hogy a liturgia keretében a fenti ökumenikus dokumentumnak éppen a harmadik felszólítását vezethetem be, miközben egy kislány meggyújtja a harmadik gyertyát. Ez az elköteleződés ugyanis arról szól, hogy immár az egyház látható egységét fogjuk munkálni. Ennek jele pedig az asztalközösség, hogy egyek lehetünk az úrvacsorában. Igehirdetésében Junge főtitkár is határozottan utal erre, de ez a vágy megfogalmazódott Koch bíboros imádságában is.
Végül hadd osszak meg egy olyan beszélgetést az olvasóval, amiről még nem értesült a közvélemény. Amikor az lundi istentiszteletet követő malmői együttlét is véget ért – amelyen több ezren voltak jelen a város sportcsarnokában – Munib elnök immár szűk körben megkérdezi Ferenc pápát: „Mi lesz a következő lépés?” Róma püspöke így válaszol: „Nem tudom, nem én vagyok a Szentlélek.”
Ez az első hallásra tréfásnak tűnő mondat szerintem azt a meggyőződést is kifejezi, hogy amit itt és most történik, az a Szentlélek Úristen műve. Őrá, az egység Lelkére kell hagyatkoznunk ezután is.