Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festménye hozzájárulhat 2016 igéje mélyebb rétegeinek megértéséhez. Ebben Isten ezt mondja: „Ahogy az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Ézs 66,13). Ahogy az anya? Hiszen a képen csak férfiakat látunk! A térdeplő fiút, aki éppen hogy csak hazavonszolta testét és lelkét, és elsuttogta vagy elhörögte a bűnvallásnak ezt a mondatát: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz…” (Lk 15,21). A kép jobb szélén ott áll még a nagyobb fiú, a maga önigazságában. Ő úgy érzi, neki nincs miért letérdelnie, hiszen ő tett szívességet azzal, hogy otthon maradt. Ő az, aki az evangélium szerint apjának csak úgy beszél testvéréről, hogy „ez a fiad” (Lk 15,30), amivel azt sugallja: én megszakítottam vele a viszonyt, hiszen itt hagyott bennünket. Ha te vénségedre olyan bolond vagy, hogy visszafogadod őt, akkor az a te dolgod, de nekem ő nem testvérem… Válaszában az apa majd finoman, de egyértelműen helyre teszi az elkülönülésnek ezt a dacos szándékát, amikor mégiscsak „ez a te testvéred” (15,32) fordulatot használja, mintegy egymásnak ajándékozva a két fiút. Sőt önmaga is kapcsolatot akar ápolni mindkét fiával, ezért a csökönyös „nagy testvérnek” is elébe megy, és kérleli őt. A Lk 15,28-ban szereplő parakaleó ige azt jelenti, hogy vigasztal! Az evangélista szinte kiegészíti az ézsaiási mondatot: Ahogy az apa vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…
Rembrandt képén az apa egy idős ember, valóságos pátriárka, akinek megrendültségét jól ábrázolja a művész. Az édesanya nincs a képen. Későbbi alkotók talán érezték ennek hiányát, ezért Apokrif című versében például Pilinszky János is úgy ábrázolja a hazatérésnek ezt a megrendítő jelenetét, hogy „öreg szülők” fogadják vissza tékozló gyermeküket: „már jönnek is, már hívnak is, szegények / már sírnak is, ölelnek botladozva”. A francia André Gide A tékozló fiú visszatérése című, 1907-ben írt prózakölteményében is megjelenik az anya, aki ilyen gyengéden beszél fiához: „Milyen jó neked félig elfekve üldögélő anyád lábainál, térdei közé rejtve homlokod, érezni, amint simogató keze alatt meghajlik lázongó nyakad!” A várakozásnak a példázatmagyarázatban sokat kidomborított feszültsége is ott vibrál az édesanya szavaiban: „Egy percre sem adtam föl soha a reményt. Elalvás előtt minden este arra gondoltam: ha ma éjszaka jön, ki tudja-e majd nyitni a kaput? és sokáig nem aludtam el. S minden reggel, mielőtt még egészen felébredtem volna, arra gondoltam: nem ma van-e a napja, hogy visszatér? Aztán imádkoztam. Annyit imádkoztam, hogy vissza kellett térned.”
Talán a hétköznapok tapasztalata és az ember harmónia iránti igénye teszi, hogy a példázatban szeretnénk az édesanyát is megtalálni.
Alig észrevehető, de egyértelmű módon Rembrandt is kifejezésre juttatja ezt. Az apa két keze nyugszik a fiú két vállán. A bal kéz kifejezetten férfias: ezzel az apa nemcsak megérinti, de tartja is a fiút, hogy az össze ne zuhanjon. A jobb kéz a maga hosszabb ujjaival viszont kifejezetten nőies. Lágy és gyöngéd. Szinte simogat. Vigasztal.
Ez a semmi máshoz nem hasonlítható, egészen különleges, talányos „szent jobb” azt sugallja, hogy Istenben ott rejtőzik a gyengéd nőiség is. Őt nem csak olyan férfias metaforákkal ábrázolhatjuk, mint úr, király, vagy atya, hanem egészen nőies módon is. Akár úgy, hogy adott esetben a gyermekét simogató édesanyához hasonlítjuk őt.
Nemcsak Rembrandt ilyen merész, de már Ézsaiás próféta is. „Ahogy az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” Két igeverssel korábban még szókimondóbban ír Jeruzsálemmel kapcsolatban: „Mert jóllakásig szophattok vigasztalást nyújtó emlőjéből. Gyönyörködve szívhatjátok telt mellét” (Ézs 66,11). A két ige (66,11 és 13) közelsége elgondolkodtató. Mindkettő az anyaság képét használja: az első esetben a szent várossal, a másodikban a szent Istennel kapcsolatban. Az Ószövetségben Isten, aki a Sionon lakik, gyakran azonosítja magát Jeruzsálemmel (2 Krón 6,6; Ez 48,35; Jóel 4,21). Ezért nem érzem az ige kiforgatásának, ha a Jeruzsálem és Isten iránti vágyódást összekapcsoljuk. A kiszolgáltatott ember csak Jeruzsálem emlőin nyugszik meg. Ezzel mintegy Isten keblére hajtja fejét. Szép énekünk szavával: „Isten szívén megpihenve…” Innen pedig már csak egy lépés, hogy az új Jeruzsálem, az anyaszentegyház iránt vágyódjunk.
A svéd filmrendező, Ingmar Bergman munkáiban mindig a vigasztalan emberi sors és a kétségbeesett istenkeresés kap egészen megragadó képi világot. A Suttogások, sikolyok című filmben a súlyos beteg Ágnes sehol nem lel nyugalmat. Annának, a gyermekét korábban elvesztett szolgálónak fizikai közelsége hoz csak békét számára. Aki látta a filmet, tudja, hogy legkisebb homoerotikus tartalma nincs annak a jelenetnek, amint Anna a blúzát kibontva átkarolja a beteg asszonyt. Az íróként is kiváló Bergman így fogalmaz a forgatókönyvben: „Óvatosan átöleli a beteget, érthetetlen vigasztaló szavakat suttog a fülébe, ringatja, csókolgatja, szorosan átölelve tartja. Ágnes elmerül Anna gyengédségében, megnyugszik, elkínzott testében enyhül és felenged a merev feszültség. – Milyen jó vagy – suttogja. – Milyen jó is vagy. – Anna nedves, nagy keze a beteg arcát és fejét simogatja. Aztán egymás karjaiban elalszanak mind a ketten.”
Milyen jó vagy! – suttogjuk a mi Istenünknek. Rembrandt képe az irgalomról szól. Isten édesanyaként vigasztal bennünket. Héberül az irgalom rahamim: a szó az anyaméhvel függ össze. „Ahogy az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.” Krisztusban persze nincs sem férfi, sem nő (Gal 3,28). Benne csak irgalom van. Jézus Isten irgalmasságának az arca.