Isten igéje nincs megbilincselve
Koltusi (finnesen Keltto) határában egy mellékútra hajtunk az autóval, majd az árok szélén leparkolunk. Arri Kugappi (finnesen Aarre Kuukauppi) püspök kéri, hogy kövessük. Üggyel-bajjal átvágunk egy gazos részen, nadrágunkra bogáncs tapad. Aztán egy temetőbe érünk, a sírokon orosz feliratok és az elhunytak képei. A sír mellett asztalok, rajtuk itt-ott ételmaradék. Aztán váratlanul csodálatos tisztás tárul elénk. A fűben számtalan sírkereszt, közöttük ácsolt padok. Középen fából emelt tábori oltár, rajta sok-sok apró gyertya. A püspök halkan beszél. Elmondja, hogy a diktatúra idején, csak itt, az evangélikus temetőben tarthattak istentiszteletet. Férfiak és nők, idősek és asszonyok itt jöttek össze. Papjuk sokáig nem volt. Egy-egy szinte szentnek tartott asszony prédikált. Majd felolvastak valamit a Szentírásból. Ha nem volt nyomtatott Bibliájuk, akkor azokról a lapokról, amiket kézzel másoltak. Aztán imádkoztak. Majd énekeltek. Majd valaki ismét prédikált. És újra énekeltek. Templomuk nem volt a városban. Háznál nem akartak találkozni, nehogy feljelentsék őket a szomszédok. Hetente összejöttek itt, akkor is, ha nem volt halott. Néha jött hozzájuk egy-egy észt lelkész. Később már olykor finn is. Elvégre ők, az inkeriek is finnek volnának. Kugappi püspök aztán elénekel nekünk egy olyan zsoltárt, amit a temetői istentiszteleteken legtöbbször énekeltek. Oroszországi látogatásunk legmegragadóbb percei ezek. Azért jöttünk Karéliába, hogy finnugor testvéreinkkel találkozzunk.
Finnugor lelkészkonferenciák
Csaknem nyolcvan éves múltra tekintenek vissza ezek az alkalmak. A két világháború között finnek, észtek és magyarok kapaszkodtak egymásba, örömmel vállalva a nyelvrokonságot és a közös hitet. Mi, magyarok idővel az erdélyieket, a finnek pedig az eredetileg Szentpétervár környékén élt inkerieket hozták be ebbe a kapcsolatrendszerbe. Eleinte elég volt a finn és a magyar nyelv használata, idővel aztán külön konferenciai nyelvként jelent meg az észt és az orosz. Utóbbira azért van szükség, mert az inkeriek missziói tevékenysége egyre markánsabban irányul az orosz nyelvűek felé. Ezért aztán – hiába a nyelvrokonság – ma már igen komoly tolmácsolási feladattal jár együtt egy ilyen találkozó.
A legelső, 1937-es konferenciának hazánk adott otthont. A magyar delegációvezető ugyan Raffay Sándor püspök volt, ám a finnek iránti elkötelezettségéről ismert Túróczy Zoltán püspök volt az, aki lelkes körlevélben biztatta a gyülekezetek népét, hogy fogadják örömmel az északi testvéreket. Ők – vélhetően az észtekkel együtt – végig vonaton tették meg a többszáz kilométeres távolságot. Az idefelé út nyilván közös készülésre is lehetőséget adott, visszaúton pedig gyűjtést indítottak az éppen csak szárnyaikat bontogató magyar népfőiskolák támogatására. Némileg hasonló helyzetben vagyunk 2016 augusztusában. A szentpétervári Ladoga-pályaudvaron találkozunk magyarországi és erdélyi magyarok, valamint finnek és észtek, és onnan együtt tesszük meg a közel hat órás vonatutat a konferencia helyszínéül szolgáló Petrozavodszkba. Az egyik állomáson hosszabb ideig tartózkodunk, hogy az utasok a peronon felsorakozó árusoktól sült halat, pirogot vagy éppen áfonyát vásárolhassanak. Odafelé útleírásokat és térképeket böngészünk, olvasgatunk a sokat szenvedett inkeri népről, és ismerkedünk útitársainkkal, visszafelé pedig terveket fogalmazunk meg arra vonatkozóan, hogy miként segíthetnénk a nálunk sokkal nehezebb helyzetben élő oroszországi evangélikus testvéreinket.
Az inkeri egyház
Az inkeri evangélikusok négyszáz éves múltra tekintenek vissza. 1611-ben alakult meg az első finn nyelvű gyülekezet. Ekkor finnajkú telepesek érkeztek Inkeri, azaz Ingermanland területére, ami Pétervár környékét jelenti. Ma az egyház azonban messze túlterjed ezen a területen.
Földrajzi kiterjedését tekintve az inkeri alighanem a világ legnagyobb egyháza. Vonattal hét nap alatt lehet eljutni egyik végéről a másikig, a finn határtól a Csendes-óceánig… Jelenleg nyolcvan gyülekezetük van. Az üldöztetés kohójában edződtek. Egyrészt el tudják mondani Pál apostollal: „[az evangéliumért] még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő”, ezzel egy lélegzetre vallhatják azonban a mondat folytatását is: „Az Isten igéje viszont nincs megbilincselve” (2 Tim 2,9). Sok lelkészüket meggyilkolták vagy munkatáborba vittek, számos templomukat lerombolták. Amikor Isten azután megengedte az újjáépítést, akkor elsősorban Simojoki érseknek köszönhetően a finn, illetve Kiivit érsekkel az élen az észt egyháztól kaptak jelentős segítséget, de az évtizedek nyomán komoly támogatást kaptak a Lutheránus Világszövetségtől is.
Az inkeri egyház ma is tagja az LVSZ-nek, de szoros kapcsolatot ápolna a konzervatív Missouri Synod evangélikusaival is. Együttműködő partnereik kiválasztásában a „nyitottak mindenki előtt, de nem mindenre” alapelv vezérli őket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy határozottan elutasítják a szekuláris világnak tett vélt vagy valós engedményeket. Szerintük a nyugati egyházak sokszor jobban védelmezik az emberi jogokat, mint Krisztus akaratát, illetve a homoszexualitás gyakorlatának tolerálásával is eltérnek a Biblia tanításától. Az írásmagyarázati–teológiai munkában elutasítják a történetkritikai módszert, az egyházi gyakorlatban pedig a nők lelkésszé avatását. Vendéglátó egyházként azt kérik tőlünk, vendégektől, hogy tartsuk tiszteletben ez utóbbi gyakorlatukat, és a közöttünk levő lelkésznők – a konferenciarészvételt leszámítva – a gyülekezet nyilvánossága előtt ne viseljenek az ordináltságukra utaló külső jegyeket. A békesség kedvéért igyekszünk ez a kérdést méltányolni, de érezzük, hogy számos lelkésznő fájdalommal éli meg ezt a megkülönböztetést.
Karélia és Petrozavodszk
Az inkeriek többsége Karéliában él. A terület egy része történelmileg Finnországhoz tartozott, később szovjet–orosz fennhatóság alá került. A II. világháború idején a finnek visszafoglalták ezt a területet, sőt egy kicsit annál is többet. A Karéliai Köztársaság, amely 2020-ban ünnepli majd fennállásának centenáriumát, Oroszország területének mindössze 1%-át teszi ki. Az oroszok számaránya már csak azért is erőteljesen nő, mert az inkeriek egyre nagyobb számban költöznek át Finnországba.
A Szovjetunió ugyan már évtizedekkel ezelőtt szétesett, de Petrozavodszkban még számos épület emlékeztet arra a korra. A széles sugárutak mentén jellegzetes Sztálin-barokk épületek állnak, az állomás toronyépületén hatalmas vörös csillag. Az úgynevezett Kantele-ház előtt – ahol emlékezetes kulturális műsorban lehet részünk – Kirov marsall szobra áll. Kísérőinktől megtudjuk, hogy 1927-ig két hatalmas méretű templom állt itt a téren, amelyeket azonban a kommunisták felrobbantottak. A város egy másik pontján méretes Lenin-szobor: a bolsevik forradalom vezére kezében sapkát szorongat. Ha a fejet közelről megnézzük, látszik, hogy annak színe némileg elüt a testétől. Ennek oka, hogy a 40-es évek finn fennhatósága idején Lenin alakját ledöntötték, és a feje megsérült. A visszarendeződés után azonban helyreállították a hatalmas szobrot. Mindmáig számos utca őrzi Marx vagy éppen Kutuzov nevét.
A hivatalos megnyitón egyházunk köszöntését Szemerei püspök adja át. Egyebek mellett arra utal, hogy amikor az iskolában a kötelező orosszal küszködött, nem hitte volna, hogy egyszer majd ezen a nyelven fog evangélikus templomban énekelni.
A konferencián mintegy 60 lelkész vesz részt, tízen vagyunk Magyarországból és ketten Erdélyből. A szervezés és tolmácsolás megannyi feladatát Balicza Klára és Pap Kinga Marjatta végzi. A tartományi központ, Petrozavodszk politikai vezetése örömmel veszi, hogy ők lehetnek a vendéglátók: a küldöttségek vezetőit fogadja a kormányzó és a kisebbségi ügyekért felelős miniszter is. Utóbbi szinte házigazdája a nyitó ülésnek, amelyre a városi könyvtár dísztermében kerül sor. Állami vezetők mellett itt az ortodox egyház képviselői is szólnak: a metropolita egyebek mellett arról beszél, hogy „Karélia szent földjén” milyen sok keresztény mártír hullatta vérét. Kugappi püspök pedig az isteni gondviselés megnyilvánulásának tartja, hogy 1949-ben egy kommunista, de nemzeti érzelmű párttitkár gondoskodott arról, hogy az inkeri evangélikusok több évtizedes üldöztetés után újra összegyűlhettek, Sztálin halála után pedig néhány lelkész is szolgálhatott közöttük. Elsősorban észtek jöhettek számításba, hiszen a két testvérnép egyaránt a Szovjetunióban élt.
A konferencia elején mutatják be az Evangélikusok Karéliában című orosz nyelvű könyvet. Szerzője egy középkorú asszony. Eredetileg azt kutatta, hogy a karéliai finnek mennyire tartják fontosnak az evangélikus hitet. Elmondja, hogy miközben a dokumentumokat feldolgozta és az adatközlőket meghallgatta, maga is hitre jutott, megkeresztelkedett, és most már az evangélikus egyház tagja.
A helyi gyülekezet
A nyitó istentiszteletet és a konferencia munkaüléseit aztán a város igen modern evangélikus templomában tartjuk. Az igehirdető Arri Kugappi házigazda püspök már prédikációja elején leteszi a garast a konzervatív értékek, valamint a bűnös világ kísértései között helytállni köteles egyház mellett, majd számos példát hoz annak érzékeltetésére, hogy az üldöztetés idején a hitvallók miként tudtak megmaradni Krisztus mellett. Az egyik példát A KGB árnyékában címmel megjelent könyvből hozza: Egy száműzött gyülekezeti tag még a kolhozban is rendszeresen tartott istentiszteletet, amelyet kulturális tevékenységnek álcáztak. Amikor jött az őr, valaki jelzést adott, erre a résztvevők táncolni kezdtek. Amint aztán ő elment, a hívek újra elővették Bibliájukat.
Megragadó, hogy a gyülekezet milyen sok önkéntese segít a konferencia zökkenőmentes lebonyolításában.
Alekszej Krongolm, a Szentlélek-templom lelkésze és az egyházmegye esperese a gyülekezet múltját mutatja be vetített képek segítségével. Emberileg az itteni evangélikusság annak köszönheti létét, hogy Nagy Péter cár erősen iparosított, amihez külföldi – így német és finn – szakemberekre is szüksége volt. Rájuk tekintettel rendeletet adott ki, hogy fából evangélikus templom épüljön. Ez egészen 1928-ig működött, ám akkor a hatóságok kisajátították az épületet. Mindez úgy történt, hogy a hivatalos szervek levelet kaptak „a lakosságtól”, amiben az a követelés állt, hogy a templomot más célra hasznosítsák. Így előbb tornaterem, majd egészségügyi központ, végül toborzóiroda lett Isten házából. A gyülekezet azonban templom nélkül is élni akart, a hívek két lelkészük vezetésével magánházaknál jöttek össze.
Az istentiszteleteket igazán konspiratív körülmények között tartották. Legtöbbször azt állították, hogy temetés vagy keresztelő alkalmából jönnek össze. Idővel ez felkeltette a titkosszolgálatok érdeklődését is, ahonnan olyan jelentések érkeztek, hogy „xy finn betelepülő otthonában egyetlen év alatt 58 temetés és 18 keresztelőre került sor.” Mondani sem kell, hogy ezek az istentiszteletek fedőalkalmai voltak. Természetesen sokkal több volt a halott, mint az élő, ezért aztán némely öreg bácsinak minden héten meg kellett halnia…
1968-ban annyiban enyhült a helyzet, hogy a gyülekezet a város határain kívül házat vásárolhatott. Ezt alakították át templommá. Ismeretség, barátság alapján szereztek építőanyagot. A hivatalos szervek megadták az engedélyt, mert azt hitték, úgysem fog sikerülni. De nyolc év alatt felépült a templom! Amikor pedig a hatóságok „közegészségügyi szabályok megsértése” címén be akarták zárni a templomot, akkor az ortodox pap járt közben a gyülekezet érdekében.
A fiatal esperes büszkén mutatja, hogy az egyik képen a nagymamája is rajta van. A barakkszerű épületben egyszerű öltözetű embereket látunk. Az ablakok nyitva vannak, hogy a kívül rekedtek is hallják az igehirdetést. Tiit Salumäe püspök, az észt delegáció vezetője azt jegyzi meg, hogy a 70-es években fiatal lelkészként ő is többször járt a városban. Emlékszik rá, hogy a magánházaknál tartott istentiszteleteken is végeláthatatlan tömegben jöttek úrvacsorázni a hívek. Az elmúlt évtizedekben immár nincs akadálya a szabad vallásgyakorlásnak. A finn egyház számos képzési segítséget ajánlott fel, valamint igen sok pénzzel támogatta az egyház újraszervezését. Sok nyugdíjas finn ács azért jött át Karéliába, hogy segítsenek új templomok építésében.
Emlékidézése közben az észt püspök azt is megjegyzi, milyen riadalommal töltötte el a balti embereket az éppen 25 évvel ezelőtti puccskísérlet híre, hiszen attól tartottak, hogy Gorbacsov esetleges megbuktatásával az ő függetlenségi törekvéseiknek is befellegzett. Kugapi püspök erre tréfásan megjegyezte, hogy 1991 augusztusának végén őket annyira lekötötte egyik új templomuk bokrétaünnepsége, hogy tudomást sem vettek a puccskísérletről…
Tartalmi kérdések
Konferenciánk témája az evangélikusság és az ökumenizmus. Magyar részről Korányi András professzor, rektorhelyettes ad előbb történeti áttekintést, majd tér ki egyházunk, a többi egyház, valamint a mai magyar társadalom különböző kérdéseire.
Referátumában Ivan Laptyev, az inkeri egyház teológiai szemináriumának rektora arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyház nem tehet engedményeket biblikus és hitvallásos kérdésekben, ezért szerinte a homoszexualitást is a leghatározottabban leghatározottabban bűnnek kell nyilvánítani, aminek egyházi közegben semmi helye nem lehet. Visszatérően hangsúlyozza tovább, hogy a sola Scriptura (egyedül a Szentírás) reformátori elvből nem lehet engedni.
Tommi Karttunen, a finn egyház külügyi osztályának teológiai szakértője pedig arra teszi a hangsúlyt, hogy az egyház egységének alapja a Szentháromság egysége, ezért élhetünk közösen az úrvacsorában is a közösség, a communio ajándékával. Az előző előadót mintegy kiegészítve azt vallja, hogy a sola Scriptura elv csakis a solus Christus, egyedül Krisztus mondattal együtt lehet érvényes. A bűnre valóban rá kell mutatni, de nem a kegyelem meghirdetése nélkül.
A vitában olyan fontos kérdéseket érintünk még, mint a kereszténység és a nemzet viszonya, a más vallásokhoz való viszony, vagy éppen a másokért élő egyház gyakorlata.
Seppo Häkkinen püspök, finn delegációvezető azt hangsúlyozza, hogy a másik egyház megértésében fontos a kontextus ismerete, ugyanakkor ahhoz nem férhet kétség, hogy a közösség alapja az úrvacsora kell hogy legyen. Ebben az összefüggésben magam is hivatkozom a Lutheránus Világszövetség közösségfelfogására, valamint arra a dokumentumra, amely egyszerre hangsúlyozza a tagegyházak autonómiáját és a másik egyház iránti felelősségét.
Ebben a közösségben természetesek, kell hogy legyenek a teológiai viták. Jó ugyanakkor elcsöndesedni, az igére figyelni, az énekben Istent dicsérni. Az összetartozás szép példáját éljük át akkor, amikor a Dicsérje minden nemzet… kezdetű taizé-i éneket egymás után énekeljük finn, észt, magyar, orosz és latin nyelven. Amikor az Úrtól tanult imádságot egyszerre négy nyelven mondjuk, akkor is tudjuk, hogy ugyanazt az Atyát szólíthatjuk meg. Az pedig egészen különleges élményt jelent, amikor egyszerre mondunk hallelúját – talán más hangsúllyal, más kiejtéssel, de egyként magasztalva az Urat.
Koltusi
A négy napos fárasztó tanácskozás után következik az ilyen konferenciák csúcspontja, amikor a résztvevők gyülekezetekbe látogatnak. Egy nagyobb csoporttal a Szentpétervár melletti Koltusi városába megyünk, ahol az egyház teológiai szemináriuma, valamint öregotthona is működik. A szállásunkul szolgáló konferenciaközpontban különféle képzéseket és nyári ifjúsági táborokat tartanak. A gyülekezet szép és tágas templomában az özvegyasszony két fillérének evangéliumi története alapján arról prédikálok, mit jelent mindent az, hogy mindent képesek vagyunk Jézusnak odaadni. Szavaimat a püspök lánya tolmácsolja oroszra. A liturgia kétnyelvű, örvendetes módon sok a gyermek. Istentisztelet után kávé mellett beszélgetünk vendéglátóinkkal. Csoportunk tagjai más és más templomban szolgálnak ebben az órában.
Szentpétervár
Vasárnap délután lehetőségünk adódik a lüktető nagyváros, Szentpétervár megismerésére. Mivel kevés az időnk, elsősorban nem a turisztikai látványosságokat keressük, hanem a város evangélikus múltját és jelenét.
A gyönyörűen felújított Mária-templom a belvárosban található, egy sarokra a híres Nyevszkij proszpekttől. A XX. század elején 25 ezer tagja volt a finn gyülekezetnek. 1938-ban a hatóságok bezáratták a templomot. Az egyik lelkész Finnországba menekült, a másikat agyonlőtték. A templomból előbb kollégiumot és munkásszállót alakítottak ki, majd „a természet háza” néven kiállítótermet. A gyülekezet mostani lelkésze elmondja, hogy ötévesen ő már járt itt – macskakiállításon.
Néhány száz méterre található a Péter-templom. Ez a német hátterű evangélikusoké, akik ELKRAS néven külön egyháztestet alkotnak, ugyancsak tagjai a Lutheránus Világszövetségnek. A hívek többsége itt is csak oroszul tud. Ez a templom uszodaként működött a sztálini időkben. Amikor a peresztrojka idején az észt érsek újraszentelte ezt a templomot, felidézte emlékeit: gyerekkorában úszóverseny résztvevőjeként járt itt. Ma viszont mindkét evangélikus egyház boldogan vallja: két-három évtizede visszakapták templomaikat, és többé-kevésbé szabadon gyakorolhatják hitüket.
Imák
Vasárnap este Ivan Hutter esperessel vacsorázunk. Elmondja, hogy szülei hívők voltak, de nyilvánosan nem gyakorolhatták hitüket. Őt is titokban keresztelték meg. Nem pap, hanem egy mélyen hívő asszony. Sorkatonai szolgálatát a finn határ közelében tejesítette, rettegett attól, hogy testvéreire kell majd lőnie. Most fiáért aggódik, aki Kalinyingrádban sorkatona. Ha Isten ne adja, háború törne ki, a fiú kerülne ugyanilyen nehéz helyzetbe. De folyamatosan imádkozik a békéért. Az imának nagy erőt tulajdonít. Fiatalon ugyanis, amikor nagyon mélyen volt, önmagának is meglepetést okozva így imádkozott egy este: „Uram, én nem tudom, mi a terved velem. Egyáltalán, én semmit nem értek, csak abban vagyok egészen biztos, hogy te létezel. Ezért könyörülj rajtam.”
A konferencia után ki-ki ment a maga hazájába. Négy év múlva Finnországban szeretnénk újra találkozni. Egészen biztos, hogy addig is imádkozni fogunk egymásért.