„Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál, majd ő teljesíti.”
Az est házigazdája, Fabiny Tamás püspök ezúttal is áhítattal szolgált, melynek elején levetített egy rövid részletet a Duna Televíziónak korábban forgatott filmjéből. A képsorokon Pusztai László, egykori ágfalvai evangélikus lelkész emlékezett vissza arra, mennyire embertelen módon, könyörületet nem ismerve hajtották végre annak idején a hatóságok a településükön élő németek kitelepítését. Az idős ember beszélt arról, hogy a rendészeti tiltás ellenére kiment a pályaudvarra, elbúcsúzott a bevagonírozott evangélikus híveitől. Meghatódva idézte fel, hogy a vagyonuktól megfosztott, jogtiprást elszenvedő emberek a szerelvény indulásakor a magyar himnuszt énekelték.
Fabiny Tamás – miként a filmben a búcsúzó, ágfalvi lelkész is – a 37. zsoltár 5. versét idézte: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál, majd ő teljesíti.” A püspök beszélt arról is, hogy a kitelepítések történeti előzménye, vagyis a II. világháború idején az európai emberek letértek az Isten által kijelölt útról, semmibe vették az Úr akaratát, a győztes hatalmakat pedig nem a könyörület, hanem a bosszúvágy vezérelte. Ennek egyenes következménye volt a kontinensen élő kisebbségek ki-, illetve áttelepítése, ami máig hatóan figyelmeztet bennünket arra, hogy minden erőnkkel vissza kell találnunk az Isten által kijelölt útra. Isten görbe vonalakra is tud egyenesen írni – idézte a püspök a bölcs mondást, majd József Attila Dunánál című versének záró soraival fejezte be áhítatát: „A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.”
Az I. világháborút lezáró békerendszer kezdettől magában hordozta a világméretű konfliktust
Tóth Ágnes történész, kisebbségkutató azzal kezdte előadását, hogy az I. világháborút lezáró békeszerződések nem megnyugvást eredményeztek, hanem sokkal inkább a viszály magvát vetették el Európában. Tizenkét új állam jött létre és az új határok kijelölésekor a nagyhatalmak nem voltak tekintettel az etnikai határvonalakra. Az újonnan létrejött, közepes méretű államokban közel 30 százalékos volt az etnikai kisebbségben élők aránya, s 3. legnagyobb, a korábbi államhatárokon túl rekedt kisebbségi közösség, 3 millió fővel a magyar volt.
A már akkoriban sejthető, illetve érezhető belső etnikai feszültségek enyhítésére, valamint a kisebbségben élők kollektív jogainak védelmére a győztes hatalmak létrehozták a Népszövetséget, ám a szervezet tevékenysége nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A többségi társadalmak élére álló politikai erők szuverenitásuk csorbításaként élték meg, amikor a Népszövetség megpróbált beavatkozni belügyeikbe a kisebbségek érdekében, ugyanakkor ezek az államok feljogosítva érezték magukat arra, hogy aktívan tevékenykedjenek a határaikon túl rekedt, elszakított nemzetrészek jogvédelme érdekében. Vagyis az I. világháborút lezáró békerendszer már megalkotásának pillanatában magában hordozta az újabb, világméretű konfliktus kirobbanásának lehetőségét – mondta a történész.
Anyaországi segítség a határon túli németeknek
A két világháború között közel 8 millió német élt Németország határain kívül, a német állam pedig előbb kulturális, gazdasági segítséget igyekezett nyújtani nekik, a náci párt fokozatos megerősödésével, majd pedig a hatalom megragadását követően újabb háború előkészítésének céljaira használta fel a határon túli német kisebbséget.
Az 1919 és 1939 közötti időszakban a csonka Magyarország határain belül élő kisebbsége számaránya 10 százalékra csökkent, vagyis tudományos értelemben az ország tiszta nemzetállammá vált – mondta Tóth Ágnes.
A közel 500 ezres lélekszámával a magyarországi németség a legjelentősebb etnikai kisebbségi csoport volt, amely kollektív jogokat nem gyakorolhatott, csupán a nyelvi összetartozásban élhette meg a közösséget. A magyar politikai hatalom belügynek tekintette a kisebbségekkel való bánásmódot, később pedig, a németországi náci párt hatalomátvételét követően a magyarországi német kisebbség lényegében a magyar–német kapcsolatok túszává vált – fogalmazott Tóth Ágnes.
A hazai revizionista törekvések erősödével párhuzamosan a 1930-as évek közepétől Németországban fokozatosan teret nyert a nácizmus, ugyanakkor a hazai németség körében nem ütötték fel a fejüket a szélsőséges eszmék.
Az 1938-ban megalakuló német nemzetiségi szervezet, a Volksbund ugyanakkor már radiális nézeteket fogalmazott meg, majd 1940-ben a magyar kormány jogilag is elismerte a Volksbundot a hazai németség legitim képviselőjének, olyannyira, hogy a szervezet iskolákat is működtethetett és a német nemzetiségűek katonai sorozását is felügyelhette.
A győztes hatalmak az áttelepítésekben látták a megoldást
A II. világháború végét követően egyértelművé vált, hogy valamit kezdeni kell a kisebbségi kérdéssel – mondta Tóth Ágnes történész. A győztes hatalmak ezúttal nem az államhatárok átrendezésében, hanem a nemzeti kisebbségek mozgatásában, áttelepítésében látták a megoldást, s ez a gondolat lényegében megpecsételte a háborút elvesztő Németország határon túli nemzetrészeinek, így a magyarországi németségnek a sorsát is.
Az 1944 végén megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány tudtával a szovjet hadsereg legalább 30 ezer embert hurcolt el Magyarországról úgynevezett málenkij robotra. Ez azt jelentette, hogy találomra fogdostak össze embereket az utcákon azzal, hogy csupán néhány napnyi munkát kell elvégezniük, majd újra hazatérhetnek. Ez a „néhány nap” az elhurcoltak többségének csak hosszú évekkel később, vagy akár az ’50-es évek közepén ért véget. Sokan soha nem tértek haza a szovjet kényszermunka táborokból. A málenkij robotra kényszerített magyarok között sok német nemzetiségű is akadt.
Az 1945 elején megkötött fegyverszüneti egyezményben a magyar kormány vállalta, hogy internálja az ország területén élő német nemzetiségű polgárokat, elkobozza vagyonukat, földjeiket. Ez a súlyos döntés vonatkozott a Volksbund minden tagjára, holott a szervezetet a magyar állam korábban legális nemzeti kisebbségi szervezetként hozta létre és működtette. Érdemes megjegyezni – mondta Tóth Ágnes –, hogy 1945 után a fasisztákkal kollaboráló nyilaskeresztes pártnak csupán a vezetői sújtották megtorlással, ugyanakkor a párt egyszerű tagjait, az úgynevezett „kisnyilasokat” nem érte bántódás.
A magyarországi németség sorsának tragikus fordulópontja volt, amikor a magyar kormány 1945 áprilisában kérte a Szovjetuniótól a magyarországi németek kitelepítését. A kötelező kitelepítés a magukat az 1941-es népszámlálás idején magukat német nemzetiségűeknek vallókra és a német anyanyelvűekre egyaránt vonatkozott.
Az 1945 őszére kitűzött országgyűlési választásokra készülő politikai pártok, s köztük is leginkább a baloldali erők a földtulajdon újraosztásával igyekeztek maguknak megszerezni a szavazók támogatását. A földigények jelentős részét a kollektív bűnösséggel sújtott hazai, kitelepített német kisebbség elkobzott vagyonából elégítették ki.
Bibó István már akkor felemelte a szavát ez ellen, mondván, ha embertelenül bánunk a hazai németekkel, ugyanilyen jogfosztással kell majd szembenézniük a Szlovákiához került Felvidéken élő magyaroknak is. Bibónak igaza lett.
Pontos számadatok máig nem állnak rendelkezésre, de az kijelenthető, hogy 1946 és 1948 között legalább 166 ezer német nemzetiségű magyar állampolgárt telepítettek ki Németországba, 50 ezret a Szovjetunióba, 45-50 ezer német pedig megszökött a hatósági vegzálás elől – jelentette ki a történész.
Említésre méltó érdekesség – mondta el Tóth Ágnes –, hogy a teljes állami jogfosztás és a méltatlan, embertelen bánásmód ellenére utóbb legalább 15-20 ezer kitelepített német nemzetiségű ember visszaszökött Magyarországra. Ebben döntő szerepe lehet annak – mondta a történész –, hogy a többségi magyar lakosság sem a háború előtt, sem pedig az 1945-öt követő kitelepítések idején nem volt ellenséges a német nemzetiségűekkel szemben, sőt, inkább részvéttel, szánalommal figyelték a vegyes nemzetiségi összetételű falusi közösségek szétdúlását.
Az evangélikus egyház felemelte szavát a kitelepítés ellen
Hasonló empátiával figyelte a Magyarországi Evangélikus Egyház a hazai németség kitelepítését. Ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a német nemzetiségűek között viszonylag magas volt a lutheránus vallásúak aránya, s így ezekben az években az 587 ezer tagot számláló egyház a 29 ezer evangélikus német kitelepítésével elveszített híveinek közel 10 százalékát. Meg kell jegyezni – tette hozzá a történész –, hogy az evangélikus egyház vezetése nem csupán a saját hívei érdekében emelte fel szavát, hanem általában a kitelepítés embertelen, a Krisztusi törvényektől elrugaszkodott volta ellen tiltakozott.
Már 1945 tavaszától visszatérő téma volt az egyház vezetőinek nyilatkozataiban a kitelepítés ügye, memorandumok sorában tiltakoztak a németek embertelen kitelepítése ellen. Lelkiismereti kötelességünket tekintették, hogy visszatérően felhívják a figyelmet arra, hogy a kitelepítés, a kollektív bűnösség vádjából fakadó jogfosztás ellenkezik Isten törvényével, s nem egyszer a nácik zsidósággal szemben alkalmazott módszerekhez azonosították a magyar kormány gyakorlatát.
Ordass Lajos evangélikus püspök nyilvánosan fasiszta módszerekkel végrehajtott törvénytelenségnek minősítette a kitelepítéseket. Az evangélikus lelkészek írásban kértek tanácsot az egyház vezetőitől arra vonatkozóan, hogyan segítség bajba került híveiket. A kitelepített német lutheránusoknak nem egy esetben egyházi ingatlanokban nyújtottak menedéket.
Hasonló szellemben tiltakozott az evangélikus egyház a hasonló hatósági, állami brutalitással végrehajtott szlovák–magyar lakosságcsere ellen, ami – további hívek elvesztés okán – ugyancsak érzékeny veszteséget okozott az egyház szervezetének. Különösen súlyos veszteség érte a kitelepítések miatt a nyugat-magyarországi evangélikus gyülekezeteket, sok esetben nem csupán a hívek száma csappant meg, de a lelkészt és a felügyelőt is elszakították a gyülekezetektől.
Az erősödő magyarországi kommunista hatalom üldözése miatt egyébként is mindinkább szorongatott helyzetbe kerülő evangélikus egyház érdemben, cselekvően alig avatkozhatott be a kitelepítések folyamatába, ugyanakkor tény, hogy a vezetők és a hívek közösségei legjobb lelkiismeretüktől vezérelve, az állami retorzió veszélyét is vállalva, lehetőségeik keretein belül mindent megtettek a jogfosztottakért – zárta előadását Tóth Ágnes történ