Szívósan próbáltunk, többnyire késő este és éjszaka. Volt, hogy az éj leple alatt cipeltünk be a teológiára egy jókora póznát, amelynek a színpadképben kulcsszerepet szántunk. Egy rendőrjárőr lekapcsolt minket, nyilván szemet szúrt neki a Bosnyák téren szokatlan öltözékünk: volt, aki reverendát, más orvosi köpenyt, munkáskezeslábast vagy éppen katonaruhát viselt…
Újraolvasva a darabot, úgy érzem, hogy a mű ma aktuálisabb, mint valaha. Egy zárt közösség tagjai rettegnek a szomszédos néptől. Félelmük idegengyűlöletbe csap át: egy hányatott sorsú fiúra, Andrira rásütik a zsidóság bélyegét. A közösség jámbor papja, a Páter is részes abban, hogy a fiú fokozatosan elfogadja ezt a ráosztott szerepet. Végül is ő lesz a bűnbak, akinek meg kell halnia. Utólag persze senki nem vállalja ezért a felelősséget. Mindenki talál magának felmentő körülményt.
A darab alapvetően az antiszemitizmus különféle formáival szembesít, de a felvetett kérdések érvényesek mindenféle kirekesztésre. Gondolhatunk a határon túli magyarokra vagy a hívő emberek megbélyegzésére. De akár a cigányok sorsára vagy a menekültekkel kapcsolatos különféle vélekedésekre is. Mert minden korban vizsgáznunk kell emberségből. A magunk Andorrájában.
Lelkészjelöltként súlyos kérdéseket feszegettünk.
Jól ráérzett szándékunkra a mindannyiunk által szeretett Takácsné Kovácsházi Zelma, aki a korabeli Evangélikus Életben egyebek mellett ezt írta: „Nem csodálkoztam volna, ha valaki az előadás végén formabontóan megkérdezi: hogyan lehet a köztünk élő bármelyik Andrinak – akivel a tragédia Andrijához hasonló méltánytalanságok történnek – Isten szeretetéről hitelre méltóan beszélni és azt a megtapasztalható emberi szeretetben számára kézzelfoghatóvá tenni?”
Igen, ezt akartuk. Minden emberi gonoszsággal és megalkuvással szemben Isten szeretetéről szólni. Hiszen ezért készültünk lelkésznek.
Nézem a képeket. Megdöbbent, hogy abból az alkalmi társulatból milyen sokfelé szóródtunk. A Katonát alakító Magassy Sanyi és a Zsidószemlészt zseniálisan játszó Zaveczky Jóska, valamint a technikában, világításban segítő Tekus András már meghalt. A pécsi Schaden Robi, aki a talányos Valakit játszotta különleges intellektussal, nem sokkal később disszidált. A női főszereplő, Dóka Mari – aki sziporkázó ötletekkel gazdagította az előadást – Svédországban él. Az Andrit játszó Farkas Robi hamarosan otthagyta a teológiát. A Pátert megjelenítő, örök igazságkereső Magyar Laci a legjobb barátom volt abban a közösségben. Tudom, nem csak nekem fáj, hogy nem lett lelkész. Mint ahogy a Tanítót alakító – akkor már tapasztalt amatőr színész – Fábián Feri útja is másfelé vezetett. Egy ideig lelkészként szolgált, ám ma más területen dolgozik a darab Vendéglőse, Kiss Péter és a súgó Hegedűs Zsuzsa. Velük legalább olykor-olykor találkozunk.
Nézem a képeket. A csapatnak jó, ha a fele maradt a lelkészi pályán: Szabó Iza, aki az ellenséghez sorolt Szenyórát játszotta méltósággal, vagy Piri Magdi (Anya), Zólyomi Matyi (Doktor), Pintér Misi (Asztalos), Bencze András (Segéd). És el ne felejtsem megemlíteni Koczor Tamást, aki a Hülyének nevezett süketnéma fiút játszotta megrendítő erővel.
Nézem a képeket. Újraolvasom a drámát. A Szenyóra ezt mondja: „Másféle világot akartunk.
Fiatalok voltunk… Meg akartunk próbálni valami mást… És meg is próbáltuk. Nem akartunk félni az emberektől. De nem tartott sokáig a mi másfajta világunk. Visszatértünk a határok közé…”
Igen, fiatalok voltunk. Aztán megöregedtünk, eltűntünk, meghaltunk. Visszatértünk a határok közé. Vagy még mindig keressük a darab igazságát. Hogy miként lehet ellenállni a kirekesztésnek, az agymosásnak, a terrornak, az ellenségkeresésnek.
A mai teológushallgatók és gyermekeink megkérdezik, hogy lehet-e mindennek ellenére Isten szeretetéről beszélni.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 9. számában jelent meg, 2016. március 6-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.