Hat éves voltam, amikor faluról városba költöztünk. A csöpp dunántúli Csögle után hirtelen a hatalmasnak tűnő Miskolcon találtam magam. Ott kezdtem iskolába járni. Lelkesen jelentkeztem az énekkarba. Ott aztán a mellettem álló kórustársam odasúgta nekem: „Olyan fals, ahogy énekelsz!” Több sem kellett nekem, annál inkább kieresztettem a hangomat: „Zöld fű közt árva kék ibolyácska…” – „Fals!” – sziszegte ismét, ellentmondást nem tűrően. „Rád új nap fénye árad!”, folytattam elszántan. „Mondom, hogy fals!” Felszegett állal tovább énekeltem. Olyasmit gondoltam, miért bánt engem, falusi gyereket ez a városi ficsúr. Azt hittem ugyanis, hogy azt mondja: olyan falusiasan éneklek.
Ez az élmény jutott eszembe, amikor megnéztem Deák Kristóf Oscar-díjas filmét, a Mindenkit. A rendszerváltás idején – 1991-ben – játszódó történet a lázadásról szól. Új kislány érkezik az iskolába, amelynek kórusa svédországi vendégszereplésre készül. Zsófitól azonban azt kéri az énektanárnő, hogy, mivel nincs elég jó hangja, inkább csak tátogjon. Ez a mellőzöttség nagyon fáj a kislánynak, és idővel megosztja keserűségét barátnőjével, Lizával. Hamarosan kiderül, hogy a tanárnő több más gyereket is hallgatásra ítélt. Úgy tűnik, hogy a siker, az elismerés mindennél fontosabb. A gyerekek közössége azonban éppen ezt nem akarja elfogadni. Az ünnepi fellépésen hiába kezd el vezényelni a tanárnő, minden gyerek csak tátog. A szolidaritás erősebbnek bizonyul az érvényesülési vágynál.
Döbbenetes erővel hat a filmnek az a jelenete, amikor minden gyerekajak némán mozog. Ők így tudnak tiltakozni a felsőbbség igazságtalansága ellen. A most kétszáz éve született Arany János az önkényuralom idején, alig másfél évvel a szabadságharc leverése után írta le ezt a dacos mondatot: „És szóljon az, hogy hallgatok.” (Szilveszter-éjen).
Beszédes a film címe: Mindenki. Évtizedekkel ezelőtt éppen ezzel a címmel énekelt egy frenetikus számot az LGT. „Az lenne jó, hogyha / mindenki, mindenki, mindenki, mindenki / Ha mindenki szeretné a jó zenét. / De mindenki tudná, hogy mikor elég. / S mindenki vállalna egy szólamot, / s mindenki fújná a dallamot. / mindenki, mindenki, mindenki, mindenki / […] / És mindenki hagyná a másikat, / hogy énekeljen úgy, ahogy szívéből fakad. / És mindenki várná a pillanatot, / mikor együtt fújhatjuk a dallamot. / mindenki, mindenki, mindenki, mindenki...”
Mivel nem énekelhet mindenki, ezért tiltakozásként inkább elhallgatnak. Mindenki. Senki sem töri meg a csendet, senki sem alkuszik meg, egyik hordozza a másikat.
A film az összefogás erejéről szól. Arról, hogy senkit sem lehet kitagadni. Ugyancsak a rendszerváltás idején, hatalmi harcok és kirekesztési kísérletek közepette írta le Csengey Dénes ezeket az örökérvényű szavakat: „Európába, de mindahányan.”
Jézus Krisztus egyháza inkluzív közösség kell, hogy legyen. Így érti ezt Pál apostol is: „Fogadjátok be egymást, ahogy Krisztus befogadott minket az Isten dicsőségére” (Rm 15,7). Azért imádkozunk, hogy megvalósuljon az egyház látható egysége, benne a hívek úrvacsorai közösségével. Ha valaki hittel vallja, hogy az ostyában és a borban Krisztus testét és vérét kapja, az nem küldhető el az oltártól. Egy vacsora anatómiája című versében erről ír egy másik költő, Görgey Gábor: „mindnyájan, azaz valamennyien, /
tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül, / mármint ti mind, / akik vagytok és lesztek, / nincs megszorítás, numerus clausus, / nincs, nincs, igen: mindnyájan…”
Nézem a filmet, és arra gondolok: bárcsak olyan világban élnénk, ahol mindenkinek egyenlő joga és kötelessége lenne. Ahol mindenki egyformán részesül a javakban. Ahol mindenki megtalálja a maga helyét, a saját szólamát, a maga testhez álló feladatát.
Talán az egyházban már valamit meg tudunk élni ennek a közösségnek a csodájából. Itt, akárcsak ama iskolai osztály, észrevesszük azt, akit mellőznek, akit ki akarnak rekeszteni, és kiállunk mellette. A mandátumunk legalábbis erre szól. Tanuljunk ezektől a filmbeli gyerekektől: Zsófitól, Lizától és a többiektől. A jó hangúaktól, a mutálóktól és azoktól, akiket a számító felnőttek reménytelen esetnek tekintenek. Halljuk meg Jézus szavát, aki a gyermekeket állítja példának.
A film végén a tiltakozásból vállalt némaság után, immár a tanárnő nélkül, mindenki énekel. Hogy is biztat közös éneklésre a zsoltáros? „Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 150,6).