1517. október 31-én Luther a következő levelet írta a wittenbergi egyetem az évi rektorának, Balthasar Fabriciusnak, valamint rendfőnökének, Johannes Staupitznak:
Rector Reverendissime!
Carissime Pater!
Jézus!
Amint arról nyilván értesültetek, a mai nap folyamán a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögeztem a búcsúval kapcsolatos 95 tézisemet. Meglehetősen sok munkám volt benne, így nagy megnyugvást jelent, hogy a magamra vállalt feladat végére értem. Kérem, ezért a legtiszteletreméltóbb Rektor urat, valamint az én kedves gyóntató atyámat, hogy számomra most két hét szabadságot engedélyezni méltóztassanak. Szeretném fáradalmaimat kipihenni.
Wittenbergben, Mindenszentek előestéjén, az Úr 1517. esztendejében
Alázatos szolgájuk,
Martinus Luther
ágostonos rendi szerzetes, a teológia elhívott doktora
Nos, Luther természetesen nem írt ilyen levelet. Az viszont igaz, hogy október 31-én tollat ragadott, és Brandenburgi Albrecht mainzi érseknek megindokolta, miért is hozta nyilvánosságra tételeit. Ebben illő tisztelettel, ám az ügy iránti szenvedéllyel egyebek mellett ilyeneket ír: „Tanúm az Úr Jézus, hogy érezve nagy gyarlóságomat és nyomorúságomat, soká húztam-halogattam, amibe most felemelt fővel belefogok…”, „Tovább nem hallgathatok erről a dologról…”
Luther tudván tudta, nincs visszaút. A 95 tétel kiszögezése csak a kezdet, amelynek folytatása lesz. Nemcsak az ügyében elsősorban illetékes érsek, valamint rendfőnöke és egyetemi rektora válaszát várta, hanem előbb-utóbb magáét a pápáét is. Egy bizonyos: aligha ment szabadságra október 31-e után.
Félreértés ne essék: ezzel nem azt sugallom, hogy nem érdemli meg a pihenést egyházunknak az a sok-sok lelkésze és világi munkatársa, aki a reformációi ünnep kapcsán oly sokat fáradozott. Méltó a munkás a maga jutalmára – és kell is az erőgyűjtés. Mert az igazi feladatok csak most következnek. Az ötszázadik évforduló gyülekezeti, országos és nemzetközi megünneplésével nem érhet véget feladataink.
500+. Egyházunk reformációi emlékbizottságában ezzel a fordulattal igyekszünk jelezni, hogy sok feladatunk van még.
Ha valaki ragaszkodna a kerek számokhoz, akkor évtizedekre találna témákat egyházunk számára. Mi mindennek lesz a félévszázados jubileuma! Jövőre példának okáért a heidelbergi disputának, ahol Luther először különböztette meg markánsan a kereszt és a dicsőség teológusát. Majd a lipcsei vita, az „itt állok másként nem tehetek” hitvallása Wormsban, Luther és Bóra Katalin házassága, a parasztháború, majd az ágostai hitvallás. Pillanatok alatt össze lehetne állítani a következő 13 év témáit, gyülekezeti munkaterveit…
Persze nem kell a kerek évfordulók bűvöletében élnünk.
Feladatot bőven találunk. Évről évre megjelent egy vaskos kötet a Luther válogatott művei sorozatban. Tolle, lege – vedd, és olvasd! Egyénileg vagy gyülekezeti olvasókörben. Öt-hat kötet ráadásul még megjelenés előtt áll. Öröm, hogy – minden anyagi szűkösség ellenére – elkészült a Luther életéről szóló rajzfilmsorozat. Hamarosan megismerhetjük azt a színvonalas segédanyagot is, amelyet gyülekezeti és iskolai használatra egyaránt ajánlunk. Szakértőink tervezik Az evangélikus Budapest című könyv – és talán film – elkészítését. Az elmúlt hónapokban számos olyan pályázatot díjaztunk, amelyben a fenntarthatóság jegyében, vagyis nem egy éves kampány keretében kíván megvalósítani gyülekezeti vagy iskolai programokat. Reméljük, tart még a lendület.
Talán arra is képesek leszünk, hogy az ünnepi év sokak szerint kötelező ünnepélyessége után immár protokolltól mentesen, természetes módon tanácskozzunk református testvéreinkkel, mint történt az a közös zsinaton. Bízom abban, hogy lesz még olyan közös úrvacsoravételünk, amikor nem külön sorokban állunk a magunk hagyományát kifejező módon, hanem egymást kölcsönösen megvendégelve lehetünk együtt az Úr asztalánál. Eljött az ideje annak is, hogy már nem pusztán annak a ténynek örülünk, hogy a katolikusok is pozitívan nyilatkoznak a reformációról, hanem munkás hétköznapokon velük is érdemben, őszinte vitákat is vállalva tudunk tovább dolgozni. Aztán nem feledkezünk meg a kisebb egyházakról, akik pedig ugyanúgy a protestáns család tagjai.
A mégoly ötletgazdag és színvonalas programok még nem tesznek minket a reformáció méltó örököseivé. Istennel és Istenért kell birkóznunk, ahogy azt belső átalakulása során Luther tette. Szenvedélyesen kell kutatnunk a Szentírást annak érdekében, hogy abban az élő Jézus Krisztus szólítson meg minket.
Hálás vagyok Urunknak, hogy egyházunk reformációi emlékbizottságának elnökeként – vagy éppen a Lutheránus Világszövetség keretében – számos szép feladatot kaptam. Jó érzés csapatban dolgozni. E munkánk közel tíz évvel ezelőtti megkezdésekor úgy fogalmaztam: nagy kérdés, mi lesz 2017. október 32-én. Nos, eljött ez az idő.