A reformációi emlékév hajnalán
Ugyan a napváltó időzónához tartozó Chatam-szigeteken jócskán megelőztek – ott ugyanis már órákkal ezelőtt evangélikus istentiszteletet tartottak –, a 2017es esztendő hajnalán örömmel jelenthetem: megkezdődött a reformáció emlékéve. Mindez korántsem csak az evangélikusok és a reformátusok ügye, hanem az egész egyházé. Amit ugyanis Luther Márton 1517. október 31-én megkezdett, arra ma már minden keresztény törekszik: a Szentírás jobb megértésére, Jézus Krisztus követésére, a kegyelem elfogadására és hiteles jelenlétre a világban.
Mindez szerves folytatása annak a leírásnak, amelyet az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk az első keresztény gyülekezetről: „Kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (Csel 2,42). Háromezer ember alkotta ezt az első jeruzsálemi gyülekezetet. Nem emberi lelemény, egyházszervezői buzgalom formált belőlük közösséget, hanem Isten Szentlelke. Hisszük, ez a Lélek vezeti a protestánsokat is, és ez a Lélek – az egység Lelke – segít abban, hogy különböző felekezetű keresztények egymásra találjuk és megvalósítsuk a látható egységet.
Hitvallási irataiban Luther hangsúlyosan a harmadik hitágazat összefüggésében, vagyis a Szentlélekre tekintve szól az egyházról és az ember megtéréséről. A Kiskátéban ezt olvassuk: „Hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, ő világosított meg ajándékaival, ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben, ahogyan a földön élő egész egyházat is elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben. Ebben az egyházban nekem és minden hívőnek naponként minden bűnt bőséggel megbocsát…”
A reformáció egyházai korántsem 500, hanem bizony 2000 évesek. Mi is valljuk ugyanis, hogy elveinket és gyakorlatunkat csakis Krisztusra lehet alapoznunk. Solus Christus, egyedül Krisztus, vallotta Luther. A híres wittenbergi tételek a Jézusra utalással kezdődnek: „Amikor a mi Urunk azt mondta: ’Térjetek meg’, akkor azt akarta, hogy az egyház egész élete megtérés legyen.”
Luthert évtizedeken át szenvedélyesen foglalkoztatta a megtérés kérdése. Azt is mondhatjuk, hogy a reformáció valójában megtérési mozgalom volt. Bárányként, olykor bizony elveszett juhként meghalljuk a Jó Pásztor hangját. Luther ezt is írja: „Krisztus kedves báránya vagyok. Ő pedig a Jó Pásztor, aki megkeresi elveszett juhocskáját. Annak védelmében nyugszom, aki mindenét nekem adja, hordoz, megtart. Amíg báránya vagyok, amíg Pásztoromat meg nem tagadom, s Tőle botorul el nem szakadok, addig nem veszhetek el.”
A reformációi emlékév hajnalán két jó hírem van. Az egyik ez: Isten nem akarja, hogy elvesszél. A másik pedig: lesz egy nyáj és egy pásztor. Az egy Krisztusnak egy egyháza.
Fabiny Tamás
(Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 2017. január 1-jén.)