Üldözött keresztények között Irakban

Létrehozva: 2017.06.12. 12:38, frissítve: 2017.06.27. 14:54
Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Fabiny Tamás
„Magyar zászló Erbilben?” – kérdezem meghökkenve Keveházi Klárától, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet nemzetközi fejlesztési és humanitárius igazgatójától, amint április 22-én megérkezünk Kurdisztán fővá- rosának nemzetközi repülőterére. „De hiszen ebben benne van a nap!” – mondja Klári. Közelebb lépve magam is látom, hogy a piros-fehér-zöld zászló közepén ott virít a huszonegy sugarú, aranyszínű napkorong. A sok szenvedésnek kitett kurdok nemzeti lobogója a szomszédos országokban – Szíriában, Iránban és Törökországban – be van tiltva.

Az Ökumenikus Segélyszervezet regionális irodája 2016 nyara óta működik a félmilliós Erbil Ankawa nevű keresztény negyedében. Egyházunk a segélyszervezetet alapító és támogató egyházak között van, így magam mint az egyik alapító képviselője kerestem fel az irodát. Itt nemcsak a szervezet két hazai munkatársával, Belényi Dániellel és Andrássy Zitával találkozunk, hanem Vezekényi Csaba főkonzullal és Mészáros László tábori esperessel is, aki alezredesként az Irakban állomásozó magyar missziónál szolgál.

Kiürítési terv és vízipipa

A főkonzul amolyan gyorstalpaló keret ben próbál eligazítani a forrongó Közel-Kelet politikai világában. A nagyhatalmak szembenállásáról, az olajkutak fölötti ellenőrzésekről, a háromszázezer iraki keresztény érdekképviseletének felszámolásáról, majd a Moszulból Erbilbe szállított sérültek ellátásáról beszél, amikor Dani egyszer csak közbevág: „Ég a piros lámpa, van áram!” Miután ezen keresztül így eligazítanak a helyi viszonyokban, visszatérünk az iraki keresztények sorsára. A háborúnak talán ők a legnagyobb kárvallottjai. „Szaddám alatt forró vízben volt a kezük, ma már tűzben” – használ egy érzékletes képet a főkonzul. Beszélgetésünk során persze szóba jön a kiürítési terv (amikor ki-ki csak tíz kilogramm holmit vihet magával), a járványveszély, valamint a magyar kormány szá- mos itteni projektje.

Miközben Zita helyi édességet tesz az asztalra, a tábori esperestől megtudom, hogy a hazájuktól távol szolgáló katonák milyen lelkigondozást kapnak. A konzulátuson péntekenként – az itteni ünnepnapon – tartanak istentiszteletet, amelyen katonák és civilek egyaránt részt vesznek.

Ebbe az ízlésesen berendezett irodába fogadták be a Lutheránus Világszövetség helyi munkatársát is, ami nemcsak az ő hatékony együttműködésüket, hanem az én tájékozódásomat is megkönnyíti, hiszen szándékomban áll mindkét szervezet munkájának megismerése.

A multikulturális jegyeket mutató Erbilben béke van. Az emberek ránk mosolyognak az utcán, a kávézók teraszán vízipipájukkal vígan pöfékelnek a férfiak, az asszonyok többsége fejkendő nélkül, gyakran erősen kisminkelve jár. Tájékozódni persze nem könnyű, mert utcanevet és házszámot nemigen használnak. „A harmadik ház a benzinkút mögötti utcában” – hangzik sokszor a helymegjelölés. Célszerű ezért rögtön a GPS-koordinátákat megadni: mobiltelefonja segítségével szinte mindenki így tájékozódik.

Romok és remények

Vasárnap korán kell indulnunk. Az Ökumenikus Segélyszervezet irodájának kurd munkatársa úttalan utakon visz bennünket, és jó ideig magunk sem ismerjük a célállomást. Több – hivatalos vagy éppen a helyiek által felállított illegális – ellenőrző ponton keresztülhaladva egy bizonyos ponthoz kell mennünk, ahol Emanuel Youkhana atya vár. Az Asszír Keleti Egyház nemzetközi hírű vezetője lila püspö- ki ingben, barátságosan fogad. Őt szinte mindenki ismeri ezen a vidéken, így a fegyveresek a kocsi tüzetesebb átvizsgálása nélkül is átengednek minket.

Útközben a vidék bibliai vonatkozásairól beszélünk. Azt természetesen tudtam, hogy a hírekben ma naponta szereplő, sok szenvedésnek kitett Moszul a bibliai Ninive, azt viszont meglepve hallom, hogy errefelé van Náhum próféta sírja. „A mi népünk azért nem annyira szereti őt, hiszen ő Asszíria pusztulásáról prófétált. Annál népszerűbb nálunk Jónás, hiszen az ő prédikálására megtért Ninive” – mondja tréfásan. Aztán már nem lesz kedvem mosolyogni, hiszen egyre romosabb vidékre érkezünk. Néhány hónapja még kíméletlen harcok folytak itt az Iszlám Állam nevű terrorszervezet és a felszabadító erők között. Erről tanúskodik az a lövészárok, amelyet terepjárónkkal átszelünk: oldalá- ban homokzsákok és egy kiégett jármű.

„Totally kaputt – mondja szó szerint Emanuel atya, amint Batnayához érkezünk. – Ez olyan, mint Drezda volt a második világháború végén.” Valóban kísértetváros fogad minket. Nem látunk ép házat. Mindenhol fegyveres őrök. A káld katolikus templom falai legalább állnak, de az oltár romokban hever. Üszkös gerendák merednek az ég felé. Az atya lefordítja nekem a templom falára festett arab nyelvű feliratot: „A keresztnek soha nincs helye az iszlám földjén.” Majd magam betűzöm ki a német nyelvű írást: „Ihr Kreuzsklaven… (vagyis „a kereszt rabszolgáinak” nevezi a hívőket) – raus, raus!” Ki innen, különben lemészárolunk titeket! – Itt a schlachten szó szerepel, amely az állat levágását is jelenti. Erről eszembe jut az ézsaiási prófécia Jézusról, Isten szenvedő szolgájáról: „Mint a bárány, ha vágóhídra viszik…” (Ézs 53,7).

Nem tudom, hogy egy Európában felnőtt iszlám szélsőséges vagy egy német nemzetiségű, agymosást átélt ember írta-e ezeket a rettenetes sorokat. Azt viszont tudom, hogy a kereszt, amelyet a 2014. augusztusi megszállás után leromboltak, újra áll! Megrendülten veszek részt a liturgiában. A gyülekezet erőteljesen énekel, a káld püspök mély hittel beszél arról, hogy embereknél sok minden lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.

Készültem ugyan angol nyelvű igehirdetéssel, de félreteszem az otthon előre megírt szöveget. Itt most nem lehet általánosságban beszélni. A vasárnap evangéliumaként elhangzó Mt 10,34–42 alapján egyrészt a kereszthordozásról beszélek, másrészt arról, hogy „egy pohár friss vizet” kell adni a rászorulóknak, végül utalok Péter kérdésére. „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19,27) Ezek az iraki keresztények ugyanis mindent elhagytak. Házukat, otthonukat, berendezési tárgyaikat, dokumentumaikat, gyerekjátékaikat. Idézem Jézus válaszát: „…mindenki, aki elhagyta házát vagy […] földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.” (Mt 19,29)

Az istentiszteletet követően szomorú családok bandukolnak romos házukhoz, amelyet ott kellett hagyniuk. Belépni nem szabad, hiszen még nem mindenhol történt meg az aknamentesítés. A szétlőtt falakon benézve darabokra szaggatott háztartási gépeket, ruhákat, játékokat látok. Egy Krisztus-kép a véres és koszos földön hever. Aztán szó szerint átéljük azt, hogy „megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak”. (Préd 3,4) A szép arcú fiatalok körtáncba kezdenek a romok között. Egymásba kapaszkodva előbb lassú méltósággal, majd egyre gyorsabban járnak körbe a füvön. Körülöttük nevető és tapsoló emberek. Apácák fogják az árvaházi gyerekek kezét. Jó helyi bort iszunk. Az élet él és élni akar!

Ugyanezt éljük át Telskufban is. Egyegy szétlőtt garázsban itt már élelmiszert árulnak, vagyis lassan visszaszivárog a lakosság. Keveházi Klára a romos templom oltáránál tárgyal a helyi mérnökkel a tervezett felújításról. Az Ökumenikus Segélyszervezet a magyar kormánnyal öszszefogva tervezi a templom és számos ház felújítását.

Amint autóba ülünk, Emanuel atya még letekeri az ablakot. Már nem áldást mond, hanem egy kérdést tesz fel. Hogy ugye a Barcának szurkolnak este, mert hamarosan kezdődik az El Clásico. A mecscset már Dahúkban, ebben a gyönyörű fekvésű városban éljük át. Miután Messi a kilencvenharmadik percben belövi a győztes gólt, hangorkán söpör végig a városon. Késő éjszakáig tülkölnek az autók. Előbb bosszankodom, hogy így nem fogok aludni, aztán inkább kimegyek a helyiek közé. Nem vagyok Barcelona-szurkoló, de boldogan ünnepelek velük.

Gyógyító beszélgetések

Másnap kísérőnk elvezet egy 6. századi kolostorhoz, amelynek barátlakásait a hegy oldalába vájták. Csodálatos a kilátás. „Ott, a hegyen túl van Moszul!” – mondja. Klárival összenézünk: nem tudjuk, hogy fegyverropogást hallunk, vagy az ég dörgését. Egy főhajtásra megállunk Náhum próféta sírjánál is.

Látogatásunk utolsó, harmadik napján a Lutheránus Világszövetség dohuli irodá- jába megyünk. Ilona Gajdikova, az LVSZ Világszolgálat nevű segélyszervezetének helyi vezetője fogad minket. Együtt megyünk a közeli Dawudiya menekülttáborba, ahol hétszázhúsz keresztény, jazidi és muszlim család él. Az LVSZ elsősorban higiéniával kapcsolatos feladatokat vállal itt: víztisztító berendezést működtetnek, tisztasági csomagokat osztanak – de ezenfelül nagy konténerekben foglalkozásokat is tartanak gyermekeknek és asszonyoknak. Játékok, rajzolás vagy beszélgetések keretében segítenek feldolgozni azokat a traumákat – adott esetben nemi erőszakot és más kínokat –, amelyeket az embereknek a menekülés közben el kellett szenvedniük. Amikor a nőfoglalkozás résztvevői látják, hogy csoportunk egy amerikai tagja kisbabát vár, váratlanul egy általuk kötött bébiruhával ajándékozzák meg őt. A férfiak elfoglalják magukat: a sátrak és konténerek között turbános öregemberek sakkoznak.

A sok élménytől szinte szédelegve érkezünk vissza Erbilbe. Elköszönünk Danitól és Zitától, hiszen – a helyi munkatársakkal és önkéntesekkel – ők folyamatosan itt dolgoznak. Segélyszervezetet csak úgy szabad működtetni, hogy tartósan jelen vagyunk. Hogy napi kapcsolatban állunk az itt élőkkel. Ezt az áldozatos munkát itthonról is lehet támogatni. Imádsággal, anyagiakkal. Ne hagyjuk magukra Irak és más országok üldözött keresztényeit!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 19. számában jelent meg, 2017. május 14-én.

 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.