Egymásnak adták a kilincset a hátizsákos, oldaltáskás fiatalok a Túróczy Zoltán Evangélikus Általános Iskola ódon kapuján. Hol kísérettel, hol csapatba verődve, vonattal vagy nagy busszal, Nógrád megyétől egészen a szomszédos Iskola utcáig az egész országból érkeztek.
Jöttek, mert valami felkeltette érdeklődésüket. Valamit szerettek volna kapni. Az aulában ahol csak lehetett, a falakon, a lépcsőkről lelógatva mindenhol egy-egy szélrózsás molinó hirdette az eddigi országos ifjúsági találkozókat. A regisztrációnál kicsit lelassult a sor, de amint ki-ki megkapta a karszalagot, mehetett fel a lépcsőn a díszterembe. Már szólt a zene, várakozással teli tekintetek, még sok üres szék, melyek hamarosan megteltek, sőt a szomszédos tantermeket is rövid idő alatt birtokba vettük.
Ha a nap programját átolvasta az érkező, hamar rádöbbent, hogy nem lehet majd unatkozni. A Szélrózsa Band gondoskodott arról, hogy ne ücsörögjön senki sokáig. Nagyon jó volt látni az arcokat, énekelni, örülni, hogy együtt mennyivel másabb is lehet. Kovács László Attila igazgató lelkész köszöntötte a népes fiatalságot, majd Mesterházy Balázs Szélrózsa-atya áhítata következett. A képek, a szavak mind segítettek elcsendesedni, az az érzés hatalmasodott el bennem, hogy igen, megérkeztem.
Annyi minden körbevesz bennünket, annyi mindent szeretnénk, sőt lehet, hogy sokszor csak azt hajtjuk: még ezt is, még azt is, pedig mennyi mindenünk van! Láss, igen, vedd észre. Akár egy olyan pillanatra gondolva, amikor egy táborba eljutottál, vagy a Szélrózsára, vagy az ifiórára, tóparton ülve, vagy egy padon, vagy a fűben. Ne csak a hangos, vidám percekre gondolj, az is ajándék, amikor talán egyedül kellett lenned. Amikor nem úgy jött ki a lépés, ahogy te akartad, de visszagondolva minden úgy volt jól. Ne csak nézz! „Hát látod, hogy nem látod?” – mondta Hack János barátom, aki születése óta vak, és mondhatom, elszégyelltem magam.
Isten ajándékai körbevesznek minket, minden perc, minden találkozás, minden beszélgetés vagy csendben eltöltött perc, elengedés, gyötrődés, mind-mind szépen becsomagolt ajándékai a Mindenhatónak.
Aztán a lehetőségként megélt alkalmak egyszeriben megelevenedtek a színpadon. Olyan fiatalok, középkorúak szólaltak meg, akik bizonyságot tettek. Lehet, hogy nem szeretjük ezt hallani, vagy lehet, legyintünk rá, de ők megtették. Kiálltak, és nem tudtak nem beszélni Róla. Nem tudták nem elmondani, hogy ők meglátták, sőt átélték az Isten áldását életükben, az Isten ajándékait, és hogy mennyire megváltozott minden.
Mert a „periférián is lehetek Isten gyermeke”, Ő nem feledkezik meg senkiről. Győrfi Mihály görögszállási szolgálatairól, hosszú évek kemény munkájáról úgy beszélt, hogy eljöttek gyülekezetének tagjai, és ők voltak az élő példa. Van lehetőség a megváltozásra, van kiút. A sok-sok ének magával ragadó volt. Körbenéztem, és nem egy könnyes tekintet láttam. Jó volt őszinte légkörben lenni, olyan jó volt akkor és ott keresztyénnek lenni.
A puzzledarabok, a párkeresések, a sok színes lufi, amibe mindenki „belefújhatta” féltett kincsét, mind egy kis szösszenete a délelőttnek.
Az ebéd után a Kossuth Lajos gimnázium színjátszóköre Tamás Melinda tanárnő vezetésével pár percre megjelenítette előttünk a sokszínűségeinket. Úgy teljes a paletta, ahogy van. Mindenki hozzáteszi a magáét, és így lesz tökéletes a töredékes.
A nem kevés helyi intézmény, a nyíregyházi gyülekezet sokszínű és sokrétű szolgálatai – általános iskola, gimnázium, Élim, roma szakkollégium (édesanyák kétkezi munkái), a Szélrózsa-terem (filmek, képek), a „vakszoba”, a gimiben sportolási lehetőségek (falmászás, floorball, táncház), kézműveskedés – még most is kitartana, ha nem kellett volna lassan lezárni a napot. Az Emmaus zenekar mély mondanivalót hordozó szövegei, fülbemászó dallamai vissza-visszatapsoltattak.
Zsarnai Krisztián esperes záró szavai és úti áldása után, elköszönve és búcsút intve kedves házigazdáinknak, megígértettük mindenkivel, hogy folytatás következik Soltvadkerten, a 10. Szélrózsán. Ámen.