40, 6, 5, 3, 1 – öt szám. Akár lottószámok is lehetnének. Furcsa sorozat, melyet talán egyetlen szerencsevadász sem tippelne meg. Az egyhetes tanulmányút résztvevői azonban nem a szerencsében bízásukról ismertek. Istenben bíznak, és őt szolgálják a maguk területén Nürnbergtől Hamburgig, Thesszalonikitől Temesváron át Szabadkáig vagy éppen Szegedtől Budapestig. Negyven ember hat nemzetből öt napon át három országban vizsgálta azt az egy kérdést, amelyen kívül mintha nem is lenne más, fontosabb ma: a menekülthelyzet alakulását a térségben.
Az esemény magyarországi szakaszának szervezői – az Evangélikus Diakónia Integrációs Szolgálatának munkatársai – sűrű és feszes programot állítottak össze, amelyben a katolikus, református és evangélikus menekültmisszió meglátogatása mellett a terület legfontosabb szereplőivel, szakemberekkel, újságírókkal való találkozás is helyet kapott.
A köszöntő és a nyitóáhítat szolgálatát dr. Fabiny Tamás elnök-püspök vállalta. Meditációjának erős üzenete végig a résztvevőkkel maradt, a folytatásban szó szerint, csaknem teljes egészében idézzük. A püspök a térség néhány jellegzetességét emelte ki a Zsoltárok könyve egy versén átszűrve, arra kérve a résztvevőket, hogy imádkozzanak és cselekedjenek az itt élő emberek méltóságáért és jólétéért, mert „Nem marad örökre elfelejtve a szegény, nem vész el végleg az elesettek reménye” (Zsolt 9,19).
„Szeretem a projekt címét: Hoffnung für Osteuropa, remény a kelet-európai országoknak. Egyrészt büszke vagyok arra, hogy itt születtem és itt élek, ebben a térségben (amit inkább Közép-Kelet-Európának hívok). Másrészt a történelmi és társadalmi kapcsolatokat is érzékelem, és érzem, hogy az itt élő embereknek komoly szüksége van a reményre.”
Egyet gondoló és együtt cselekedni bíró emberek társasága mindig felüdítő, főként, ha ez egyben régi barátokkal való találkozást is jelent. A sok német munkatárs között új ismeretségek is köttettek az együtt töltött egy hét alatt, és lehetőség volt a már jó ismert partnerekkel hosszú beszélgetésekre. Reményt adott az a mindenkori felismerés, hogy nem vagyunk egyedül a szolgálatban. Ezt erősítették meg a beszélgetések a többiekkel is, Nataša Markovskával, a szerbiai EHO, vagy Elena Timofticiuckal, a romániai AIDRom munkatársával. Reményt adott a felismerés, hogy azt érezhettük – bár az általános magyar vélekedés a menekültekről sok kérdést vet fel, és minden xenofóbiára vonatkozó hazai kutatás kiemeli, hogy itthon magas az idegenellenesség aránya –, hogy a helyzet nem egyedüli Európában. Hogy a többségében a sajtóból informálódó „külföld” nem általánosít, hogy – miként a csoport vezetője, Johannes Flothow nyilatkozott a hét végén – sok egyháztagot és civilt mozgósít a tenni akarás az összes érintett országban. Reményt adott Jon Hoisaeternek, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága képviseletvezető-helyettesének előadása és az azt követő beszélgetés, melyben hallani lehetett, milyen felelősséggel és alapos ismeretekkel, a nemzeti érdekek figyelembevételével gondolkodik a világszervezet a menekültek támogatásáról. És mindennél inkább reményt adott a belügyminisztérium képviseletében érkező Miklós Katalin prezentációja, hogy a szakmai munkában részt vevők milyen magas szinten és emberségesen igyekeznek ellátni munkájukat az adott szabályozás keretei között.
„Többször olvashatunk rettenetes híreket például elrabolt és évekig fogva tartott fiatal lányokról, a szülők elfogyó reményéről, hogy újra láthassák őket. De Isten nem felejti a szegényt, nem vész el végleg az elesettek reménye. Vagy a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet Csecsenföldön elrabolt és földalatti börtönbe zárt, megkínzott munkatársáról, aki evangélikus lelkésznő feleségével a világtól elzárva így imádkozhatott: De Isten nem felejti a szegényt, nem vész el végleg az elesettek reménye. Vagy hallunk egy Romániából érkező teherautóról. A sofőr áthalad Budapesten, hallja a raktérből érkező dörömbölést, de nem akar Ausztria előtt megállni. A megbízás arról szólt, hogy a menekülő iraki és afgán férfiakat Bécsbe szállítja. De közülük sokan megfulladtak, a néhány félholt ember kétségbeesett jeleket adott. De Isten nem felejti a szegényt, nem vész el végleg az elesettek reménye.”
A tanulmányút során nem volt megkerülhető a nehézségek, sőt a kudarcok és szívbe markoló történetek megvitatása sem. Így az a fájóan közeli emlék sem, hogy néhány hónapja a kalocsai rendőrségtől érkezett hívás az Evangélikus Diakónia Integrációs Szolgálatához, hogy egy azonosítatlan férfi holttestét találták a Dunában, egyetlen nyom pedig, amin elindulhatnak, egy szórólap a tárcájában az integrációs szolgálat elérhetőségével. Nehéz szívvel került felidézésre a történet, amelyből egy harminckét éves, Afganisztánban született, üzbég származású és Iránból menekültként érkezett fiatalember sorsa rajzolódott ki. Egy fiúé, akinek családja Németországtól Belgiumig szétszórva él, és hívták bár, de úgy döntött, ő Magyarországon szeretne élni. Megrendítő volt újra átélni a tragikus esemény valahol mégis felemelő részét, amikor – az integrációs szolgálat hosszú szervezőmunkája után Magyarországon lebonyolított – muszlim előírás szerinti temetési szertartáson az édesanya a diakónia vezetőjének vállán zokogott. Látni a család arcán a gyászban az összetartozás erejét, a meggyőződést, hogy valahol mégis van remény. Hogy bár lehetetlennek tűnt, mégis mindenki ott lehetett és – a szigorú szabályok megsértésével – az anya ráborulhatott a sírra, és úgy búcsúzhatott szeretett gyermekétől. Mindez az Új köztemető muszlim parcellájában egy hideg januári napon történt.
„A probléma azonban nemcsak egyénekre vonatkozik, hanem közösségekre is. Nemcsak egy gyermek vagy egy felnőtt, nők és férfiak szenvedhetnek a remény teljes elvesztésétől, hanem egy nemzet is. Ahol tekintélyelvű politikusok uralkodnak a lelkeken, és taposnak a gondolat és a sajtó szabadságán. Ahol félkatonai csoportok menetelnek falvakban, és védelmi pénzt kérnek. Ahol a korrupció elfojtja a gazdaságot. Hogyan lehet enyhíteni a szenvedést? Itt is meg kell szólalnia a zsoltár hangjának: De Isten nem felejti a szegényt, nem vész el végleg az elesettek reménye. Vannak városok, melyeket még ma is falak vesznek körül. Gondoljunk csak a közel-keleti palesztin menekülttáborok körül álló falakra, a valódi és szimbolikus falakra gazdagok és szegények között Latin-Amerikában, valamint a kelet-európai roma települések körüli falakra. Ott is kell, hogy hallják az ígéretet: De Isten nem felejti a szegényt, nem vész el végleg az elesettek reménye.”
Reményt adott Balogh Barnabástól, a Magyar Református Szeretetszolgálat lelkipásztorától hallani, hogyan segítenek a „falak között” a magyar–szerb határon lévő tranzitzónában, látni azt, hogy a sintértelepből átalakított szabadkai menekülttáborban mégsem teljesen apatikus az ott várakozó 30-40 ember – főként családok – hangulata. Látni, hogy a magyarországi szabályozásokhoz igazodva megszervezik a tranzitzónába jutás rendszerét, tudva azt, hogy a korábbi napi öt ügy helyett csak eggyel foglalkoznak, így belátva, hogy egy öttagú család kérelmének benyújtásával el is telt a hét.
Reménykeltő volt a temesvári konzultáción, a megyei tanács dísztermében az összes állami szervezet helyi vezetőjét, a német konzult, az egyházi és civil szervezetek képviselőit együtt látni a hatalmas asztal körül. Hallani, hogyan működnek együtt rendőrök, bevándorlásiak, városi alkalmazottak és támogató szervezetek a menekülthelyzet kezelésében, mindenki felelősséggel a saját munkáját végezve, a másikét megbecsülve egy működő – a város soknemzetiségű hagyományaira büszke –, sokszínű közösség alakításában.
És megerősítette az egyhetes menekültügyi tanulmányút résztvevőit, németet, románt, szerbet, görögöt, lengyelt – hazaiakat kiváltképp – a diakóniai munkáért is felelős elnök-püspök gondolata:
„Nagyon jól ismerjük a körülményeket, amelyek között élünk, és fontos ezekről tapasztalatcserét folytatni. Ugyanakkor ismerjük Jézust is, aki képes legyőzni az adott kereteket, és aki azt akarja, hogy egy igazságos világban éljünk, és javainkat megosszuk egymással. Helyes, ha megtapasztalásainkat erről a Jézusról itt is megbeszéljük. Mert a radikális Jézus nem tolerálja azt, hogy emberek és nemzetek ilyen eltérő életszínvonalon éljenek, ennyire eltérő lehetőségekkel az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést illetően. A köztünk élő, feltámadt Jézusra nézve kell mondanunk: De Isten nem felejti a szegényt, nem vész el végleg az elesettek reménye.
Legyünk tehát nyitottak Jézusra, a beszédre és a tettekre is gyülekezeteinkben és személyes életünkben egyaránt. Isten rajta nyugvó szelleméért. Ezen a szellemen keresztül tudunk hitelesen cselekedni, hogy kevesebb gyermek legyen megfosztva a szabadságtól, hogy kevesebb menekültet csempészhessenek teherautókban, kevesebb nő bocsássa áruba a testét, hogy kevesebb legyen a szükséget szenvedő gyermek, kevesebb embert üldözzenek hitük miatt, hogy kevesebb nemzetet fosszanak meg szabadságától és függetlenségétől a földön és Kelet-Európában. Ezért mondjuk együtt újra és újra: De Isten nem felejti a szegényt, nem vész el végleg az elesettek reménye.”
Úgy legyen!