Régi barátságunkra is tekintettel tréfálkozva mondom Musa érseknek, hogy ma kicsit összecsapták az istentiszteletet, hiszen mindössze három és fél óráig tartott. „Tudom, Európában egy óra elteltével már mindenki az óráját nézi” – válaszolja, majd örömmel nyugtázzuk, hogy az internetes közvetítést Magyarországon is többen nézték. Aztán nagyon dicséri Annamáriát, aki nemcsak afrikai öltözékben van, de a liturgiában ékes hausza nyelven olvasta fel az epistolát. Én nem voltam ilyen bátor, így tolmács segítségével prédikáltam a vasárnap evangéliumáról.
Az érsek és munkatársai elmondják, hogy 1913-ban ezen a folyón érkezett meg a dán misszió képviseletében Niels Brønnum orvos és igehirdető. Ma a 2,2 millió tagot számláló – és egyre növekvő – nigériai evangélikus egyháznak a dán és az észak-amerikai evangélikus egyház a két testvéregyháza. Jó esélyt látok arra, hogy a mostani kapcsolatfelvételt majd a mi esetünkben is hivatalos szerződés szentesíti.
A Wakka közösség vendégeiként. Alkalmi állomáshelyünkről, Yolából a Wakka közösségbe vezet első nagyobb utunk. Itt módunk van megismerni a helyi közlekedési szokásokat is: a városokban a taxiként is szolgáló, egységesen sárga kis motorok szállítják az embereket, hosszabb utakra már terepjárókkal vagy öreg járgányokkal mennek. Újra és újra fegyveresek állítanak meg az ellenőrző pontoknál. Ezekre az ellenőrzésekre azért van szükség, mert még mindig tartani lehet a Boko Haram nevű szélsőséges szervezet terroristáinak felbukkanásától. Hamarosan letérünk a főútról. Azt gondoljuk, hogy rövidesen célba érünk, hiszen itt már terepjáróval is nehéz haladni. Ám még vagy másfél órát rázkódunk, az utak mentén pedig feltárul előttünk a vidéki Nigéria igazi arca.
Egy falun áthaladva színes ruhás tömegre leszünk figyelmesek: temetésre gyűltek össze. Kísérőimtől megkérdezem, hogy telefon, postaszolgálat és internet híján miként értesülnek az emberek egy-egy ilyen alkalomról. „Hírvivők végigjárják a tanyákat, akár tizenöt-húsz kilométert is megtéve” – mondja egyikük a világ legtermészetesebb módján.
Végre megérkezünk a célállomásra, ahol egy templom előtti tisztáson vagy ötven asszony vár bennünket. Megtudjuk, hogy önkéntesként a végtelen tanyavilágban sorra látogatják a családokat, egészségügyi felvilágosítást és alkalmi segítséget nyújtva körükben. Csak nők vannak köztük, hiszen a zárt közösségek férfiakat nemigen engednek be a házaikba. A huszonnyolc és hatvanöt év közötti asszonyok életszerű előadás keretében jelenítik meg, hogyan hívják fel a családok figyelmét a rendszeres kézmosás fontosságára és arra, hogy szükség esetén forduljanak orvoshoz. A két szociális munkás, Zidon és Albertha vezetésével folyik a beszélgetés. Ők tolmácsolnak is, az asszonyok többsége csak a helyi nyelvet beszéli. „Királynők vagytok” – mondja nekik kedvesen Annamária, gyönyörű színes ruháikra utalva. Aztán megkérdezi, hogyan dolgozzák fel a csalódást, ha valahol nem szívesen fogadják őket. A közösség és az imádság erejéről szólnak. Heti egy napot töltenek ebben az önkéntes munkában, amúgy ők is a földeken dolgoznak vagy piacolnak.
Végül találkozunk a helyi lelkésszel is, aki feleségével és gyermekével ugyanolyan sártapasztású kunyhóban él, mint bárki más a vidéken. A település egyetlen kútjához már ő visz el. A templom mellett szemlátomást ez a közösségi élet másik gyújtópontja: vödrökkel, lábasokkal ide járnak vízért, kislányok és asszonyok itt mossák a családok ruháit.
Visszafelé autózva aztán a globalizált jelenbe érünk – egy település kocsmája előtt ott virít a táblán a felirat: délután 4-kor a focivébé nyitányaként Oroszország játszik Szaúd-Arábiával. Nem is tudom, hány kilométeres lehet az a kör, amelyben alighanem ez az egyetlen tévékészülék.
A Boko Haram földjén. Ötnapos utunkon végig velünk van Amos Elisha püspök. Egy teljes napot töltünk az ő egyházkerületében: éppen azon a vidéken, ahol a Boko Haram terrorszervezet leginkább pusztított. Amint terepjárónkkal az egyre sivatagosabb úton rázkódunk, mesél magáról. Négy gyerekük van, de több szegény rokont is magukhoz vettek, így rájuk igazán érvényes a bibliai „ő és az ő háza népe” kifejezés. Igazi szellemi teljesítménye azonban az Újszövetség lefordítása hubára, amely egyike Nigéria számos törzse több száz nyelvének.
Ahogy célunk felé haladunk, megértem az „úttalan utak” kifejezés igazi értelmét. A püspök ugyanakkor minden vízmosást, kátyút és elágazást ismer erre, hiszen motorral vagy autón sorra látogatja a híveit. A felrobbantott hidak jelzik, hogy közeledünk ahhoz a vidékhez, amelyen a Boko Haram 2014 őszétől rettegésben tartotta a lakosságot. Elmondja, hogy családját biztonságba helyezte, de ő a parókián maradt. „Ha nem etetem a csirkéket, éhen pusztulnak” – jegyzi meg. Kérdésemre, hogy nem félt-e, azt mondja, folyamatosan imádkozott.
Így érünk el a kameruni határhoz közeli Banga faluba. Szívszorító látvány a teljesen lerombolt kis evangélikus templom. A terroristák fáklyaként égő benzines rongyokat dobáltak a nádfedeles tetőkre. A romtemplom oltáránál együtt imádkozunk.
Lar a szomszéd település. A lelkész behív a parókiának nevezett romos épületbe. Felesége mogyoróval kínál, öt gyerekük, a legkisebb is, kint van a földeken. Itt a templomból meg tudtak menteni valamennyit, és egy leválasztott részen tudnak istentiszteletet tartani.
Garahában pedig igazán vigasztaló látvány fogad: vagy ötvenen szorgoskodnak a templom újjáépítésén. Markus Ayuba vezet körbe: a vékony pallón figyelmesen megfogja a kezem, hogy le ne essek. Aztán egy időre abba kell hagyni a munkát, mert leszakad az ég. Leveszem a szemüvegemet, és hagyom, hogy a zuhogó eső mossa poros és könnyes arcomat.
Kalaába, Amos püspök falujába érve nagy tömeget látunk a templom előtti téren. Harrison Williams missziói lelkésztől halljuk, hogy éppen ebédszünetet tart a hatszázötven presbiter, aki kétnapos továbbképzésen vesz részt. Elmondja, hogy igazi lelki ébredés van az egyházkerületben. Azzal a közlésével igazán meglep, hogy egyre több muszlim tér be az egyházba, sőt több Boko Haram-harcos is megvallotta bűnét, és megkeresztelkedett. Eszembe jut az ige, amelyet a templomban Annamária olvasott fel: Pál apostol damaszkuszi megtérése. Ő is az egyház üldözője volt, ott nagy bátorságról tett tanúbizonyságot a damaszkuszi gyülekezet, amely befogadta őt.
Szeminárium és gimnázium. Némileg nyugodtabb napot töltünk az egyház teológiai szemináriumában. Az egykori dán misszionáriusról, Brønnumról elnevezett intézmény vezetői fogadnak minket. A főigazgató büszkén mondja, hogy ők Nyugat-Afrika legnagyobb angol nyelvű intézménye, ahol hittudományi képzés folyik. Amikor arról szól, hogy muzulmánból lett keresztényeket is képeznek, felkapom a fejem. Pedig akkor még nem tudom, hogy tizenhét éves koráig ő is mohamedán volt.
A szeminárium mellett gimnázium is működik. A nigériai törvények nem engedélyezik, hogy egyháznak középiskolája legyen, ezért némi csellel juniorszemináriumnak nevezik az iskolát, mondván, hogy ez jelenti majd az utánpótlást. Az igazgató asszony meglepetésemre közli, hogy ő már járt Budapesten: delegátusként részt vett a Lutheránus Világszövetség 1984-es nagygyűlésén.
A napi gyűlésre felsorakozott diákok előbb az iskola himnuszát éneklik, ezt követi a nigériai himnusz, majd a Miatyánk. Örömmel mondok áldást és köszöntést, utóbbiban utalva a mi egyházunk iskolarendszerére.
A nigériai egyház azért is büszke az iskoláira, mert a hetvenes években a kormány államosította az egyházi intézményeket. Annál nagyobb örömmel visznek később el abba a meglepően jól felszerelt kórházba, amelyet négy éve alapított az egyház. Az intézményen bennünket végigkísérő igazgató elmondja, hogy több száz kilométeres körzetben ez az egyetlen kórház.
Menekülttáborok. A Boko Haram 2014-es megjelenése óta több millió belső menekült elhelyezését kell megoldani Nigériában. Ők többnyire menekülttáborokban várják, hogy visszatérhessenek otthonukba, ha egyáltalán még lesz otthonuk. A yolai püspök kíséretében jutunk el előbb egy állam által fenntartott táborba. Eleinte muszlimok és keresztények vegyesen éltek itt; közben az utóbbiak zöme már hazajutott. Amerre a szem ellát, konténereket és sátrakat látunk. Egy fiatalember elmondja, hogy a terroristák az imádság idején törtek rájuk, a mecsetet felgyújtották, mindent elpusztítottak. Több családtagját a szeme láttára ölték meg. Most feleségével és tizenhárom gyermekével várja sorsának jobbra fordulását.
Amíg a férfiakkal beszélgetek, gyermekek hada veszi körül Annamáriát. Ő kézbe veszi szurtos kezüket, és eljátssza velük: „Ez elment vadászni…” Aztán következik a „Bújj, bújj, zöld ág…”, a „Kerekecske, gombocska…” és a többi gyerekjáték. Érződik, ki vannak éhezve arra, hogy valaki így foglalkozzon velük.
A másik táborban viszont szinte csak keresztény családok élnek. Egy katolikus templom körül építettek sátortábort mintegy hétszáz ember számára. A fiatal lelkész elmondja, hogy amikor 2014. szeptember 7-én az első menekült családokat befogadták, akkor csak három napban gondolkodtak. Ebből aztán hónapok és évek lettek.
Vacsora után több százan ülnek körbe minket. Sokan hangosan imádkoznak, énekelnek. Magam is imádkozom, majd áldást osztok. Biztosítom őket, hogy élettörténetüket magunkkal visszük, sorsukról beszélni fogunk a mi távoli országukban és egyházunkban.
Ennek a kötelességemnek teszek most is eleget.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2018. július 1-jén.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.