A régi parókián szorgos asszonyok készültek a vendégek fogadására: szeretettel, harapnivalóval, üdítővel. Az 1786-ban épült takaros templom szépen benépesült. Betöltötte a több helyről érkezettek éneklése. Szeptember 29-én ugyanis az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért (EKE) itt tartotta őszi csendesnapját. A fiatal lelkész, Kiss Máté odaadóan készült a helyiekkel a csendesnapra.
A plakáton ez a cím állt: Harcold meg a hit nemes harcát! Miféle harcról lesz itt szó? Nem volna jobb csendben, békességben élni? Ki vagy mi kényszerít harcra? És lehet-e a harc nemes? Arnót szülötte, Túróczy Zoltán (1893–1971), az egykori evangelizátor-püspök 1954-ben ezt mondta egyik igehirdetésében: „A hitnek harcolnia kell létéért. Amíg él, mindig harcol, s amíg harcol, csak addig él.” Ez így ijesztőnek is tűnhet! Azért legyek Krisztusban hívő ember, hogy állandóan harcolni kényszerüljek?
Két igehirdetés hangzott el a nap folyamán arról, hogy ki lehet Jézus Krisztus jó katonája (2Tim 2,3–4), valamint ezzel a felhívással: „...Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét...” (Ef 6,10–20)
Közben bizonyságtételeket is hallhattunk, csoportos beszélgetések is voltak (külön a fiataloknak és gyermekeknek). Részt vehettünk egy különleges könyvismertetőn is: dr. Gyulai Éva történész-muzeológus (Miskolc) bemutatta a gyülekezet egykori lelkészének, Clementis Jánosnak (1692–1763) a naplóját, mely az 1719–1760-as éveket öleli fel. Olvasható benne sok nyomorúság és küzdelem. Így például 1793-ban pestisjárvány tombolt, s a lelkész két hónapon belül több mint százhúsz elhunytat temetett el. Ezt csak súlyosbította, hogy köztük volt a felesége és hét gyermeke is! – Mi jobb sorsot érdemlünk-e?
Az igehirdetések nem érnek véget az ámen kimondásával. Ezt éltem meg most is. Tovább dolgozott bennem Isten igéje. Ebből adok át most egy kis csokrot az Olvasónak.
Meg kell értenem, hogy itt nem általában a hétköznapi élet harcairól, küzdelmeiről van szó. Bár azokat sem szabad félvállról vennem. Az ige kifejezetten Krisztus katonáinak szól, és fegyverbe szólítja őket. De ki lehet Krisztus katonája? Már az első igehirdetés kimondta: Az lehet, aki az övé! Aki – beismerve bűnösségét, kárhozatra méltó életét – elfogadta a kereszten szenvedett Jézus Krisztust Megváltójának. Aki pedig befogadta őt, az máris benne van a katonalétben. A harc kezdete a megtérés, újonnan születés; és tart folyamatosan. Mert folyamatosan van ellenség! Sokféle: bennem is, a környezetemben is. A közös bennük, hogy mindegyik a Sátán kiszolgálója. Legyen az a magam lustasága (pl. nem akaródzik időben felkelni), az irigységem, az igeolvasás elhanyagolása, a megváltó Krisztus személyének elhallgatása mások előtt, a bocsánatkérés elodázása stb. Mindezekben meg kell tagadnom magamat, és ellene kell mondanom a Sátánnak. Ez már harc.
Hazafelé így is megfogalmaztam: nem lehet cél valahogyan megúszni az életet, hanem inkább bizonyosságban megnyerni az Életet, aki a Krisztus. Ez is harc, önmagam ellen és az ördög ellen.
Aztán az egyik csoportos beszélgetésben megfogalmazta egy többgyermekes anyuka és egy lelkész, hogy az ellenség okozhat súlyos károkat: megrontja a közösséget Krisztussal, elveszi a békességet, bűntudatot gerjeszt, lázít Isten ellen stb. Kedves Olvasó, milyen közössége van a Megváltóval? – Lássam meg, hogy aki Krisztusé, az csak veszíthet, ha nem harcol, vagy nem szabályszerűen harcol.
Milyen fegyvereket használjak a harcban? A mi Urunk erről is gondoskodik. A második igehirdetés sorra vette őket. Az összes fegyver együtt hatásos. Az efezusbeliekhez írt levél 6. részében hétféle fegyver olvasható, de ne csak olvassam, hanem használjam is őket! Együtt. Ezek nem farsangi maskarák, hanem lelki természetű eszközök. A felsorolásban utolsó fegyver az imádság, amely az igehirdető szerint mintegy összefogja a többit. Milyen az imaéletem? Ezen áll vagy bukik a harc. De elhangzottak további hangsúlyos mondatok is. Csak Isten eszközeivel harcoljak! Igen, így igaz. Például vegyem észre, hogy az önigazságom szeretete nem Isten fegyvere, hisz az félredobja az ő igazságának mellvasát. – Ha nem teszek Krisztusról bizonyságot, akkor veszélyben lesz a megmaradásom. Húzzam fel hát a békesség evangéliuma hirdetésének készségét, azaz saruját. – Ha hazudok, mert így tudnék kibújni valami csávából, akkor az sem az Isten fegyvere. – Ha anyagi előnyök miatt belemegyek hamisságba, az sem Isten fegyvere, mert nem bízom abban a gazdag Úrban, akié minden. Nincs meg a hitnek pajzsa? – Vagy odaütök, azaz jobban szólva: visszaütök valakinek, mert azt tartom a legjobb harci megoldásnak? Megint a békesség evangéliuma (a saru) lesz hiteltelen. – Az egyik bizonyságtételben hallhattunk ilyen tapasztalatokat: a hívők megrekedése (szabálytalan harca) kifejeződik például abban, hogy a hitetlen, hiábavaló életük emlékeihez térnek vissza. Ezek lehúznak. Ugyanakkor örült a bizonyságtevő, hogy Isten munkájaként tapasztalja, hogy egyre kevésbé kritizálja a többi embert. Ugye, látja az Olvasó, hogy ez a harcban előmenetelnek számít? És könnyebb odalépni a másikhoz... stb.
Harcunk szellemi hatalmasságok ellen folyik. Az önerős megoldások esélytelenek. Ne bízzak magamban (már megint), hogy én képes leszek megállni. Nem hangzott el a csendesnapon, de megfogott az ige: „Mert noha testben élünk, de nem test szerint viaskodunk. Mert hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem Isten szerint erősek, erősségek lerombolására.” (2Kor 10,3–4) Mi olvasható itt? Hogy erősek. Mert Istentől kapott fegyverek. Így már bátran mondhatom, hogy nem a vesztes harc ígérete van az igében, hanem a győzelemé. Ezért nem ijesztő a harc, bár kemény, és kitartást, józanságot, bizalmat igényel.
A személyes Gonosz nemcsak Krisztus katonái ellen harcol. Amikor valaki először hallja, hogy bűnös, már erre is tiltakozást gerjeszt benne. Amikor azt hallja valaki, hogy kezdje el olvasni a Szentírást, a Gonosz kétséget ébreszt: miért éppen ezt az elavult könyvet? El akarja téríteni a keresőt és Krisztus katonáját egyaránt. Még úgy is, hogy őt, a világ fejedelmét nem is kell komolyan venni. Ne becsüljük le az ellenfelet, de lássuk meg, hogy Krisztus sokkal hatalmasabb nála, és higgyük, amit éneklünk: „küzd értünk a hős vezér” (EvÉ 254.).
Nézzünk tehát Jézus Krisztus személyére (Zsid 12,2–4). Ő gyalázatos, „ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől” (tehát tőlem is, miattam is). Látszólag vesztett, de bele kellett halnia az ő egyedi, a bűn és halál elleni harcába. Mégis győzött. Feltámadott, él és el fog jönni az övéiért. Harcosai őbenne reménykednek.