– Tizenhárom éve szolgál Ristiben. Kérem, mutassa be röviden a gyülekezetét.
– Vidéken élünk, hatvan kilométerre a fővárostól. Mivel Észtországban mindenki maga döntheti el, hogy melyik gyülekezetbe jár, nemcsak az ott lakók közül, de Tallinnból és a közeli kisvárosokból is csatlakoznak. A gyülekezet több mint háromszorosára nőtt ebben az időszakban, a tagság zöme harmincas-negyvenes. A gyülekezet növekszik, noha az idősebb generáció – amelynek tagjai a második világháború előtt születtek, és az ötvenes években konfirmáltak – lassan kihal. A szovjet korszak nagy károkat okozott az egyházban: a mostani nagyszülők általában nincsenek megkeresztelve, így nem a nagymamák hozzák az unokákat, hanem jobb esetben fordítva. Középkori templomunk és gyülekezeti házunk a gyülekezeti alkalmak fontos helyszínei.
– Mit tart különösen fontosnak a gyülekezeti szolgálatban?
– Számomra az egyik legérdekesebb munka a felnőttek konfirmációja. Kereső, gondolkodó emberek jönnek a gyülekezetbe, a legtöbb konfirmandus harminc és hetven év közötti. Körülbelül három hónapon át hetente találkozunk, jókat beszélgetünk, házi feladatuk van, olvassák a Bibliát. Eljönnek az istentiszteletekre, és a gyülekezeti alkalmakra is meghívjuk őket, hogy megismerjék a közösség életét.
– Milyen egyéb hétközi alkalmakat kínál a gyülekezet?
– Mivel vidéki gyülekezetünk többnyire nagyon elfoglalt emberekből áll, az élet leginkább péntek délutántól vasárnap estig zajlik. Bibliaórákat tartunk, elég komoly diakóniai munkát folytatunk. Az ifjúsági munkát hétvégi táborok formájában végezzük. Havonta rendezünk ilyen hétvégéket péntek estétől szombat délutánig a tinédzserek számára: együtt eszünk, alszunk, játszunk, késő este a templomban áhítatot tartunk. Mivel az iskolában nincs hitoktatás, a fiatalok csak itt találkoznak a hit kérdéseivel.
– Hallhattuk öntől: Isten kegyelmére szoruló emberként először magunk élhetjük át, hogy Isten lehajol hozzánk, és ebből az élményből táplálkozik a diakóniai munka. Hogyan valósul meg ez a gyakorlatban?
– A gyülekezetben a szokásos módon gondoskodunk a szegényebbekről: ruhaosztással és egyéb segítséggel. Amit kiemelnék: kialakítottunk a templomunknál egy emlékhelyet a halva született gyermekek számára. Gyászmunkát végzünk, és nemcsak a gyülekezetünkben, hanem egész Észtországban. Az összes észtországi kórházban jelen vagyunk támogató hálózatunkkal: a családoknak információs könyveket készítettünk, kapnak egy emlékdobozt gyertyával és emléklappal. Önsegítő gyászcsoportok járnak össze, a családok egymást támogatják. Én az első találkozáson vagyok jelen, illetve a temetés szolgálatát végzem. Kiképeztük a vezetőket, akik maguk is érintettként irányítják a találkozásokat. Bábákat, nővéreket, orvosokat is képezünk, és segítjük őket abban, hogy tudatosabban támogassák az érintett családokat. Három éve, a menekültkrízis során a presbitérium úgy döntött, hogy nem maradunk külső szemlélők. A szíriai háború áldozatai is Isten teremtményei, akik szeretnek, sírnak – ugyanúgy, mint mi. Amikor az ország néhány száz embert befogadott az uniós kvóta alapján, jelentkeztünk az észt kormány felhívására. Állami támogatással felújítottuk a falu üres iskolaépületét, és befogadtunk egy szíriai háborús menekült családot. Mások továbbmentek Németországba, de ők a gyülekezetben új családra találtak – harmadik gyermekük már Észtországban született. Imádkozunk egymásért, és támogatjuk őket, segítjük integrációjukat a közösségbe.
– Lelkigondozóként gyermekkórházban is végez szolgálatot. Mennyire általános ez Észtországban?
– Észtország a szovjet ideológiai munka nyomán nagyon szekularizált. A kórházakban gyakorlatilag nincs lelkészi munka. A gyermekkórházban azonban öt évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy szükség van egy részmunkaidős lelkészre. Hetente egy napot dolgozom az onkológiai, hematológiai, koraszülött- és csecsemőosztályon. A szülők általában itt szembesülnek nehéz diagnózisokkal; főleg őket támogatom ezen az úton. Nem ők igénylik a szolgálatot, az orvosok irányítanak a családokhoz. Az onkológián minden családhoz elmegyek, az oroszokhoz is. A legtöbb szülő nem ismeri Istent, nem keresztény, különleges módon kell lelkigondozni őket, hogy reményt, életet és világosságot hirdessünk számukra. Ez általában több éven át tartó, közös munka, míg a csecsemőosztályon inkább rövid távú, a kórházi kezelés idejére korlátozódik.
– Az egyházi felületek mellett az Edasi.org világi portálon is rendszeresen publikál. Hogyan tud megszólalni az egyházi üzenet a világi sajtóban?
– Nagyon érdekes kihívás egy ennyire szekularizált világban Isten szeretetéről tanúskodni. Rájöttem, hogy Jézus maga nagyon jól felkészített minket erre, mivel annyiféle módon beszélt saját magáról: mint az életről, az élet vizéről, a világosságról, a szőlőtőről, a jó pásztorról, és így tovább. Ezek a szimbólumok segítik azt, hogy akkor is, ha az Isten szó nem jól cseng, más szavakkal meg lehessen érinteni az emberek lelkét. Azt a vágyakozást, amely benne van minden emberben, finoman megérinteni, így vezetni Isten felé. Ez nagyon érdekes munka. Prédikációt írni a gyülekezetnek jóval egyszerűbb, mint világi oldalakon elérni az embereket. A keresztény üzenetet egyháztól távoli embereknek közvetíteni igazán kemény teológiai munka.
– Több helyen szólt, írt a hallgatás fontosságáról. Egy lelkész számára mi a fontosabb: a beszéd vagy a hallgatás?
– Karl Barth, a svájci református teológus mondta, hogy a teológus küldetése elég lehetetlen dolog: a kibeszélhetetlenről kell beszélni. Ezért nagyon kell vigyázni, hogy ne jöjjenek túl könnyen a szavak. A korombeliek emlékezhetnek Stevie Wonder Words don’t come easy [A szavak nem jönnek könnyen] című dalára. Ez elég komoly imádságom, hogy tudjak csöndben maradni, nem mindent túlmagyarázni. Hogy tudjak figyelni arra, hogy az emberek mit mondanak, és mit nem mondanak, és ne szólaljak meg mindig. Nagyon tudatos döntésem az, hogy nem vagyok jelen a közösségi médiában. Inkább próbálok keveset mondani, de alaposan meggondolni, hogy mit mondok, és valóban imádkozva beszélni: Uram, add meg, hogy azt mondjam, amit az adott pillanatban mondani kell.
– Magyarországon keveset hallunk a baltikumi egyházak életéről. Az 1,3 milliós Észtországban háromszáztízezer ember vallja magát kereszténynek, ebből száznyolcezer evangélikus, az egyházfenntartók száma harminchétezer. 2018-ban melyek a fő témák az észt evangélikus egyházban?
– Mi magunkat nem értelmezzük baltikuminak, annyira különbözőek vagyunk. Nálunk is téma, hogy nagy a különbség a városi és a vidéki gyülekezetek között. Tallinn növekszik, a vidéki falvak, a gyülekezetek kiürülnek. Keressük a módját, hogyan tudunk együtt végezni egyes dolgokat – például több gyülekezet közösen szervez konfirmációs táborokat –, támogatni egymást, hogy ne érezzük magunkat egyedül a vidéki gyülekezetekben. Elgondolkoztatott, hogy a magyarországi egyház mennyire aktív. Nálunk nincsenek diakóniai intézmények, de meggyőződésem, hogy a diakóniai lelkület hiánya az ateizmus szülőanyja. A szolgálatkészség, az öröm vonzza az embereket ebben a világban. Ha kevesen vagyunk is, de megvan ez az örömünk a Megváltóban, az vonzó lehet. A legnagyobb feladatunk elmélyülni, folyton táplálkozni Krisztus szeretetéből, ittlétéből. Ennél nagyobb feladata nincs az egyháznak. Ebből fakad a misszió, a diakónia, minden tevékenység.
– Milyen különbségeket lát az észt és a magyar egyházi életben? Vannak hasonlóságok is?
– Világos, hogy a szovjet korszak által okozott szakadék jelentősen kisebb Magyarországon, ezért a folyamatosság – a teológiai gondolkodásban is – jobban megmaradt. Ezért hálásak lehettek! Hasonlóságot jelent a kisebbségi helyzet. Ti ökumenikus szempontból is kisebbségi egyház vagytok, de a társadalomban mindketten kisebbségben vagyunk. Ebben az a veszély, hogy a hagyományos értékek megtartásában keresünk kapaszkodót, és az állam jótetszését próbáljuk megnyerni, vagy a másik oldalról: bízunk abban, hogy valóban erős vár a mi Istenünk, és övé a hatalom, és ez elég nekünk. Rá merjük-e bízni magunkat arra, hogy az evangélium hirdetése és megélése megtart minket, és megszólítja az embereket?
– Posztszovjet környezetben, erősen szekularizált társadalomban élő egyházból érkezett. Hogyan látja az egyház helyét az észt társadalomban?
– Örülnék, hogyha láthatóbb lenne az egyházunk tevékenysége és üzenete. Úgy látom, a fiatalabb korosztályt alig érinti meg az, hogy létezik egyáltalán egyház. Az egyház nem releváns számukra. Ugyanakkor ők is vágynak az Isten kegyelmére, csak nekünk kell ezt úgy megfogalmazni teológiailag, hogy rájöjjenek: amire vágynak, ott van előttük. Ez a nagy feladat: olyan nyelvet találni, olyan életet élni, hogy az vonzó legyen a számukra.
– A munkaévkezdő lelkészkonferencián nagy örömmel fogadták a magyarul beszélő külföldi vendéget. Mondana néhány szót a családi hátteréről?
– Édesanyám kárpátaljai magyar, tizenhét évesen Észtországba jött egyetemre. A hatvanas években több keresztény magyar értelmiségi fiatal jött Tartuba egyetemre, mivel Ukrajnában nem fogadták őket szívesen. Édesapám észt, Észtországban születtem, ott nőttem fel, de nyaranta gyakran mentünk Munkácsra. Számomra nagyon fontos volt a dédnagyszülőkkel való kapcsolat, a találkozás az ottani gyülekezettel, a hívő élettel. A Miatyánkot, a Bibliát először magyarul ismertem meg, és mivel Észtországban az evangélikus egyház a protestáns egyház, evangélikusként konfirmáltam, és evangélikus lelkész lett belőlem.
– Van-e olyan bibliai történet, vezérige, amely meghatározza a lelkészi szolgálatát?
– Dédnagymamám református lelkész felesége, tiszteletes asszony volt. Őt különösen szerettem, az ő életének mottója, amelyet most is az ő hangján hallok: „Szeresd az Istent, szeresd a felebarátodat.” [Lásd Mt 22,37–39] Sokáig ez volt az egyetlen igevers, amelyet tudtam, és amelyhez most is visszatérek. Ez a kritérium mindenben. Ehhez még hozzáteszem azt, amit Luther Márton nagyon jól fogalmazott meg: Hogyan szeressük Istent? Ő azt akarja, hogy a felebarátunkban szeressük őt; ez a felebarátunk lehet bármilyen színű, vallású, bárhonnan érkezett vagy bárhová induló – Isten azért vezeti az utunkba, hogy felebarátként befogadjuk őt.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 37–38. számában jelent meg 2018. szeptember 23-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.