Van-e értelme romokból újat építeni, és ezt ünnepelni?
Az egyházmegye sokáig egyetlen evangélikus intézménye volt a 2001-ben létrejött Kossuth Lajos Evangélikus Gimnázium. A híres eperjesi, majd 1919-ben Miskolcra menekült evangélikus tanítóképző épülete így újra egyházi célokért működhet. (Az elmúlt évek szép munkájának eredményeként mára az intézmény kiépült és a teljes oktatási palettát átíveli, óvodától a 13. évfolyamig.)
Ezen a helyzeten szerettünk volna változtatni 2016-ban. Belevágtunk egy olyan munkába, amelynek akkor csak az égető szükségét éreztük, eredményét azonban csak homályosan láthattuk. Arra vállalkoztunk, hogy nemcsak távolból nézzük a romokat, hanem elkezdünk belőlük építkezni. Ennek a térségnek egyetlen lehetősége, hogy az elszánt itt-maradók a hátrányt előnyre fordítsák. Mivel egyházunk vezetése és az Országos Iroda Diakóniai Osztálya hitt a kezdeményezés erejében, ezért elindulhatott a borsodi evangélikus diakónia: az Abaffy Gyula Evangélikus Szeretetszolgálat. Külön meg kell köszönjük, hogy a 30 éve elhunyt, Arnóton 34 évet szolgáló lelkész nevét viselheti az intézmény.
A ma már lassan három éve, négy járásban működő Szeretetszolgálat tevékenysége elsősorban az idősgondozásra irányul, de öt helyen működő népkonyhájával aktívan részt vállal a hátrányos helyzetben élők élethelyzetének javításában is. Az intézmény jelenleg tizenhét foglalkoztatottal már „nem fért el” az arnóti parókia gyülekezeti termében, ugyanis ez volt szellemi és fizikai indulásának bölcsője. Az eddig az arnóti gyülekezet befogadó szeretetét élvező intézmény új diakóniai központját 2019. május 12-én dr. Fabiny Tamás elnök-püspök és Ingeborg Midttømme, a Norvég Egyház Møre-i egyházkerületének püspökasszonya szentelte fel, népes, Borsod különböző területeiről érkező evangélikusainak és a karitatív szolgálathoz kapcsolódó egyházi, állami vezetők jelenlétében.
Sokszínű, sokszoros ünnep
Nem csak szimbolikus az, hogy a szentelésen a norvég püspök és Tormod Remôy Møre-i lelkész is jelen volt; Tormod és közössége szinte minden évben valamilyen módon bekapcsolódik a gyülekezet életébe; így a szeretetszolgálat születését is végigkísérte. Ennek köszönhető az is, hogy a kerületi partnerségi megállapodás megújítása során közös kezdeményezés került előtérbe. A norvég-magyar barátságnak köszönhetően a projekt a zarándoklat fogalmát és helyét keresi evangélikusaink vallásgyakorlatában. Itt is szeretnénk hirdetni, hogy 2019. őszén ismét közös zarándoklatra indulunk, Borsod és Heves után ezúttal a Balaton-felvidéken.
Az ünnepi alkalom olyan sokszínű és Isten szeretetére mutató volt, mint az Ingeborg püspök által viselt palást. Prédikációjában és a gyülekezet köszöntésében is kiemelte; minden szolgálat azt kell tükrözze, hogy teljes bizonyosságunk lehet Isten Jézus Krisztus feltámadásban megjelenő szeretete felől. Ahogyan (a címben is idézetten) énekelte norvégul Püspök Asszony, majd meglepetésként az ünneplő gyülekezet: Salige visshet, Jesus er min!/Teljes bizonyosság, Jézus az enyém!
Így emlékezett a gyülekezet – fiai jelenlétében – a harminc éve elhunyt hűséges lelkipásztoráról, Abaffy Gyuláról is. Megható volt a ma már nyugdíjas „hittanosok, konfirmandusok” rövid emlékezése, amelyet Barcsák Pálné egyházmegyei és gyülekezeti felügyelő tolmácsolt.
Abaffy Gyula életére emlékezve a saját maga által írt önéletrajzából álljon itt az a néhány sor, amely az ünnepen is elhangzott:
Én, Abaffy Gyula 1921. október 2-án születtem Komádin. Édesapám is lelkész.... Édesapám lelkész mivolta bizonyos mértékben azt hiszem, befolyással volt arra, hogy a gyermekkori álom a középiskolai évek folyamán elhatározássá erősödött bennem. Szülői akarat azonban egyáltalában nem érvényesült pályaválasztásomban. Ha valakinek, akkor nekem alkalmam volt édesapám életében meglátni azt, hogy a lelkészi hivatás nem kényelmes életsors, hanem szenvedésekkel, nyomorúsággal teljes életút. Mégsem tudott ennek meglátása elriasztani a feladat vállalásától, sőt még inkább sarkalt arra, hogy életemet erre a szép és nehéz szolgálatra szenteljem. Így kerültem a Theológiára... Édesapám bányakerületi lelkész lévén, én is bányakerületiként kerültem a soproni Theológiára. Rájöttem arra, hogy ebben az eszközzé tételben az én szerepem csak az lehet, hogy minél engedelmesebb és minél alkalmasabb eszköz lehessek.
A koszorúzással záruló emlékezést követően a népes gyülekezet – minden időjárás előrejelzés ellenére – ragyogó májusi napfényben „lakodalmi menethez” hasonlóan, püspökei mögé sorakozva sétált át a 600 m-re fekvő, az elmúlt évben még romos, egykori kocsmaépülethez, amely ma már a borsodi evangélikus diakónia otthona.
A Szeretetszolgálat meglévő portfólióját a közeljövőben tervezi nappali idősellátással is kiegészíteni, így ehhez is adottak a feltételek. Sok még a feladat és a terv, az építkezés minden tekintetben folyamatos. A helyi gyülekezettel együttműködve a napi diakóniai munka után az „Abaffy-ház” gyülekezeti, egyházmegyei és kulturális programok lebonyolítására is alkalmas.
A szentelés során dr. Fabiny Tamás püspök a hálaadás mellett figyelmeztető gondolatait is megosztotta az egybegyűltekkel: Zákeus példáját említve kiemelte egyéni és közösségi felelősségünk helyes értékelésének fontosságát, és ebben keresztény mivoltunk iránymutatását. A szeretetszolgálatban dolgozók, annak munkáját segítők, így a gyülekezet is sorsközösséget vállal az elesettekkel, amit nem lehet távolból megtenni. Olyan összefogás előzte meg az ünnepet és annak lebonyolítását is, amely erre példa lehet: főként természetbeni és kétkezi munkában vagy szolgáltatásban megjelenő adományok segítették az előkészületeket a gyülekezeti tagok, az önkormányzat, a főzőkonyha és más szolgáltatók felajánlásaként. Abban is közösséget vállalt a gyülekezet, hogy az ünnepet lezáró szeretetvendégségen az ellátottak által nap mint nap elfogyasztott népkonyhai egytálétel került a vendégek elé.
A szeretetszolgálat munkájáról az ünnepre külön felvétel készült, amelyet minden jelenlévő megtekintett:
Az Abaffy Gyula Evangélikus Szeretetszolgálat jó példa lehet arra, hogy bizalommal lehetünk; az Isten országában nincs irreverzibilis folyamat, anyagi és emberi erőforrásainkat megosztva, egymással közös sorsot vállalva, újabb, megsokszorozott erőforrásokra találhatunk. Ahogyan az egyik kedves ellátottunk a fenti videóban beszél gondozójáról: „Nem is tudom, mi lenne, ha elmenne”, így kapaszkodhatunk egymásba és érezhetjük a közösség megtartó felelősségvállalásának erejét. Mindenkinek köszönjük, aki ebben testvérünk.