A magyar paraszti hagyományban Péter-Pál napján kezdődik az aratás. Régen ekkor vágták először a rozsot és a búzát. Ha ez utóbbi még nem érett meg a betakarításra, akkor a gazdák egy-két kaszasuhintást végeztek, hogy legalább jelképesen kezdetét vegye az aratás. Ennyire tiszteletben tartották Péter-Pált.
Az aratás első napja mindig is ünnepélyes volt: a férfiak „Jézus, segíts!” fohásszal indultak a határba, és megemelték a kalapjukat. A föld szélén aztán letérdeltek, keresztet vetettek. Ma is különös tisztelettel gondolunk a gazdákra, tudván azt is, hogy mennyi próbatételnek, időjárási viszontagságnak voltak kitéve. Kísérje áldás a munkájukat.
Jézus agrárkörnyezetben élt. Az evangéliumokban gyakran beszél úgy Isten országának formálódásáról, hogy a munka világából vett képeket használ, a magvetéstől az aratásig. Egy alkalommal ezt mondja: „...kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Mt 9,38) Ennek nyomán énekeljük is: „Urunk, a roppant, ért vetésre nézz: / A munka sok, a munkás oly kevés!” (EÉ 467,1)
Az ókori Palesztinában rövid volt az aratási idény, ezért hirtelen szükség lehetett sok szezonmunkásra. Ez köszön vissza abban a Mt 20,1–16-ban megőrzött példázatban, amelyben a gazda naponta többször is kimegy a főtérre, hogy munkásokat fogadjon fel. Ha valaki késlekedett, megromlott a termés, vagy seregélyek ették meg. A Jézussal némi szellemi rokonságot mutató Tarfón rabbi ezt mondja egy helyen: „A nap rövid, a munka sok. A munkások restek, a gazda sürget.” Mindez további asszociációkra ad alkalmat, hogy csak „a művészet hosszú, az élet rövid” („ars longa, vita brevis”) szállóigére utaljak, vagy éppen a perlekedő József Attilát idézzem: „Hosszú az Úristen, / rövid a szalonna”.
Az aratás kezdete tehát Péter és Pál apostolok emléknapjára esik. Kedvesen ír kettejükről Arany János: „Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban, / Könnyü nekik ott szerényen / Megárulni egy gyékényen...” (A fülemile) Nos, nem is olyan biztos, hogy könnyű nekik!
Szép egybeesés, hogy az egyház nagyon régóta ugyanazon a napon tartja Péter és Pál apostolok emlékünnepét. Tudni kell, hogy ez mindig a szentek feltételezett halálának a napja. A hagyomány szerint egyaránt június 30-án halt mártírhalált Péter, akik keresztre feszítettek, és Pál, akit lefejeztek. Mindketten a Római Birodalom keresztényüldözésének áldozatai.
Azért is izgalmas ez az egybeesés, mert igencsak eltérő teológiát képviseltek. Bizony még feszültség is volt közöttük. Egyik levelében arról tudósít Pál, hogy meg kellett feddnie Pétert, aki szerinte nem viselkedett egyenesen. Egy másik újszövetségi iratban pedig, amelyet Péternek tulajdonítanak, a szerző ezt írja Pál leveleiről: „Ezekben van néhány nehezen érthető dolog...” (2Pt 3,16)
Kétségkívül markáns eltérés mutatkozik a péteri és a páli teológia között, ugyanakkor jó abba belegondolni, hogy mindketten belekerültek a kánonba. Ha nem egy gyékényen árulnak is, ők az Újszövetség színgazdagságát jelenítik meg. Azt is szoktuk mondani, hogy a katolikus teológia inkább a péteri, a protestáns pedig a páli örökséget viszi tovább.
Az ősi ikonoktól kezdve a modern ábrázolásokig gyakran látjuk Pált és Pétert egymás mellett. Olykor homlokuk vagy arcuk is összeér. Fontosnak érzem ezt a szintetizáló szemléletet, integrációra törekvést. Az ökumenikus mozgalomban, de akár csak saját egyházunkon belül is – a szélsőségeket nem ideértve – meg kell, hogy férjenek egymás mellett a különböző teológiai iskolák, kegyességi irányzatok.
A sokféle ábrázolás közül egy egészen különlegeset választottam írásom és teológiai hitvallásom szemléltetéséül. Kelet-Magyarországon sajátos módon megmaradt néhány nagyon szép belső festésű református templom. Számomra talán legkedvesebbek a Szatmár megyei Csaroda freskói. Azokon ugyanis az apostolok többségét mosolyogva ábrázolják. Mosolygó szentek! Kezükben vagy vállukon ott van az attribútumuk, Péternél a kulcs, Pálnál a kard. Felelőssége teljes tudatában méltóságteljes lehetne az egyik, és halálára utalva komor a másik. Ám ők mosolyognak.
Péter-Pál napján kettős reményemnek adok hangot. Egyrészt abban bízom, hogy a világegyházban és saját köreinkben is békében tudnak egymás mellett élni a Péterek és a Pálok, közösen tanúskodva az egészséges sokszínűséget megértő Urukról. Másrészt olyan egyházról álmodom, amelyet az Apostoli hitvallás szóhasználatát egy jelzővel kibővítve mosolygó szentek közösségének nevezhetünk. Hiszem, hogy a sok feszültséggel és görccsel terhes világ is örömmel viszonyulna egy ilyen derűs egyházhoz.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2019. június 30-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.