Hervadó vagy hervadhatatlan – Fabiny Tamás püspök a Puskás Arénában tartott eseményről

Létrehozva: 2019.11.07. 15:50, frissítve: 2019.11.07. 15:50
Szöveg: Fabiny Tamás
Budapest – Az Északi Evangélikus Egyházkerület Facebook oldalán Fabiny Tamás elnök-püspök a mai sajtóhírekkel kapcsolatban az alábbi gondolatokat közölte.

„Titokban, Fidesz-közeli papokkal szentelték fel a Puskás Stadiont” – ezzel a címmel jelent meg írás több internetes oldalon. Tekintettel arra, hogy magam is ott voltam, meg kell szólalnom. Ne gondolja senki, hogy bármiféle ármányban vagy politikai huncutságban vettem részt.

Természetesen a magam nevében beszélek, mint ahogy a többi résztvevő is eldönti, hogy kívánja-e ezt a hírt kommentálni. Elmondhatom, hogy ennek a címben megfogalmazott mondatnak egyetlen állítása sem igaz. Az a legkevesebb, hogy az épületegyüttes neve most már nem stadion, mint korábban, hanem aréna. Római katolikus felfogás szerint – és valóban jelen volt e felekezet papja – ez kétségtelenül szentelés volt, de evangélikusként én tudatosan az áldás szót használtam, ráadásul úgy, hogy nem az épületre, hanem az emberekre kértem áldást. Leginkább az ott és akkor is dolgozókra, külön rá is mutattam az ott védősisakban szorgoskodókra.

Nem tartom magam Fidesz-közeli papnak, mint ahogy ellenzékinek sem. De jó lenne, ha a politika és a sajtó egyik vagy másik szekértáborába tartozók végre megértenék, hogy az egyházi embereket nem igazán jó egyik vagy másik csoportba besorolni.

Szabad döntéssel fogadtam el Fürjes Balázs kormánybiztos invitálását erre a november 6-i alkalomra. Ezen a ponton érek a mondat első szavához, amely szerint mindez titokban történt volna. Nos, az említett meghívás az épület megáldásának „egyszerű, nem nyilvános ökumenikus alkalmára” szólt. Államtitkár úr jó érzékkel azzal nyomatékosította szavait, hogy ismeretei szerint a labdarúgást is szerető lelkész vagyok.

A kollektív bölcsesség jegyében a meghívás tényét megosztottam vezetőtársaimmal, akik támogatták, hogy az alkalmon áldást mondjak. Az már csak egyéni passzió, hogy ha lehetőség nyílik rá, ki is megyek a Magyarország–Uruguay pályaavató meccsre, ahol nem egy pártnak, hanem a magyar csapatnak fogok szurkolni.

Boldog békeidőben ez talán nem is lenne hír. Lelkészeknek helyes és szava lehet ott, ahol egy munka lezárásaként arra áldást kérnek. Egyebek mellett hálát adva azért, hogy egy ilyen beruházás – szemben sok szomorú példával – nem követelt halálesetet. Azt legfeljebb csak tréfásan mondtuk többen, hogy a magyar focin már csak az imádság segíthet.

Ha már rabbi- és lelkésztársaimmal így „lebuktunk”, hadd idézzem fel, mit is mondtam rövid áldáskívánásomban.

„Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál!” Ezekkel a szavakkal kezdtem, utalva arra, hogy míg mi most imádkozunk, pár méterre tőlünk még sokan dolgoznak. Ez a két tevékenység összetartozik, és kölcsönösen hitelesíti egymást. Aztán Pál apostol szavára utaltam: „örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal”. Ennek jegyében, mint valóban sportszerető lelkész, felidéztem néhány olyan élményemet, ami a régi – leánykori nevén, Népstadionhoz kötődik.

1973. június 13-án számomra sírókkal való sírás ideje volt, mert a magyar–svéd VB-selejtezőn – Kozma Mihály, Vidáts Csaba és Zámbó Sándor góljaival – ugyan többször is vezettünk, ám a 76. percben gólt fejelt nekünk a langaléta Edström, így kiestünk.

A következő élmény viszont az örömhöz kapcsolódott. 1974. március 17-én Fradi–Zalaegerszeg meccs volt ugyanitt. Szavaimat hitelesítendő, ilyen részleteket megosztottam: „harmincezer néző, vezette Hévizi Ottó”. Nos, a meccs 54. percében Kű Lajos helyére beállt Albert Flóri, és nem sokkal később a Zete kapusát elfektetve gyönyörű gólt lőtt. Búcsúgólt, ez volt ugyanis a Császár utolsó bajnoki meccse.

Utaltam aztán arra is, hogy nemcsak a nemzeti tizenegy, hanem a Fradi meccseire is kijártam, hiszen azokat sokáig a Népstadionban rendezték. Felidéztem azt a számomra gyászos esetet, hogy a gyönyörű Fradi-zászlómat egyszer be is vittem az iskolába, és az utcai front zászlótartójába ki is tűztem azt. Egy betelefonáló belügyes miatt az osztályfőnökünk berontott a tanterembe, letépte a zászlót, és a kályhába dobta azt. Drága jó Czigány tanár úr aztán megengedte, hogy az óra végén legalább a pernyét kiszedjem, amit hosszú ideig amolyan szekuláris ereklyeként őriztem.

Felidéztem két olyan esetet, hogy nem focimeccsen, hanem egyéb alkalmon voltam itt jelen. 1988. szeptember 6-án, a rendszerváltás előestéjén nagyszabású emberi jogi koncertet rendeztek itt Human Rights Now címmel. Ezen olyan kitűnő előadókat kértek fel, mint Bruce Sprinsteen, Peter Gabriel, Sting, vagy a hazaiak közül Hobó és Bródy János

1989-be pedig Billy Graham evangélizációján a hazai szervezők egyikeként léphettem életemben először és alighanem utoljára a Stadion füvére, és testközelből élhettem át az alkalom áldásait.

Az emlékidézés zárásaként 2006 szeptemberére utaltam, amikor hosszú évek után először mentem ismét futballmeccsre. Demonstratív szándékkal tettem, ugyanis akkor – vitatható körülmények között – kizárták a Fradit az első osztályból, és sokak szerint szégyenszemre NB II-es lett a kedvenc csapatom. Úgy éreztem, hogy akkor itt a helyem, sőt aztán publicisztikát is írtam arról, mint is jelent a görög humonoé, az alulmaradás képessége. Megítélésem szerint ez ugyanis a jézusi magatartás. Jézus pedig nem valamiféle világverő csapatot állított össze, hanem csetlő-botló embereket választott ki. Péter, a kapitányi karszalag tulajdonosa többször könnyelműsködött, sokszor súlyosan hibázott. Zebedeus I és Zebedeus II – vagyis Jakab és János – sem állt mindig a helyzet magaslatán, főleg utóbbinak ütközött ki még rutintalansága. Simon, a zélóta hajlamos volt a túlzottan kemény játékra. Júdás pedig, fájdalom, kínos bundaügybe keveredett…

Jézus ezzel a csapattal is, a játékosok totális alkalmatlansága ellenére is győzni tudott, és ma is győzedelmeskedni szeretne a bűn fölött.

Beszédemet ismét Pál apostol szavával zártam: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant” (1Kor 9,24–25).

Nem tudom, ezzel az írással lerántottam-e a leplet valami nagy titokról. Ha már az „egyszerű, nem nyilvános ökumenikus alkalom” ilyen vihart kavart, akkor ebben a szélben talán eljut az emberekhez az evangélium is, amelyet szándékom szerint ott meg kívántam szólaltatni.