Az örökkévalóság előlege – Személyes sorok Szokolay Sándor halálára

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 25 user_node_load() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/modules/user/user.module 3738 sor).
  • Notice: Trying to get property of non-object user_node_load() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/modules/user/user.module 3738 sor).
  • Notice: Undefined offset: 25 user_node_load() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/modules/user/user.module 3739 sor).
  • Notice: Trying to get property of non-object user_node_load() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/modules/user/user.module 3739 sor).
  • Notice: Undefined offset: 25 user_node_load() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/modules/user/user.module 3740 sor).
  • Notice: Trying to get property of non-object user_node_load() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/modules/user/user.module 3740 sor).
  • Notice: Undefined index: und include() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/sites/eszak.lutheran.hu/themes/eszakill/templates/node/node--view--hirdetesek--block-hirdetes.tpl.php 11 sor).
  • Notice: Undefined index: und include() függvényben (/var/www/external/drupal/public_html/sites/eszak.lutheran.hu/themes/eszakill/templates/node/node--view--hirdetesek--block-hirdetes.tpl.php 11 sor).
Létrehozva: 2013.12.17. 18:47, frissítve: 2013.12.23. 09:00
Természetesen nem vagyok muzsikus vagy zenetörténész, így nem írhatok szakszerű nekrológot az advent 2. vasárnapján elhunyt Szokolay Sándorról. Halálhírét hallva egyszerűen csak belső késztetést éreztem arra, hogy megemlékezzem róla, számos találkozásunkról, valamint az ő egyetemes kultúránkban és egyházunkban elvégzett szolgálatáról. Szöveg: Fabiny Tamás

Gyászos hangulatban kezdtem a vele kapcsolatos személyes élmények összegyűjtését, és főképpen a hiány regisztrálását. Aztán némi döbbenettel vettem észre magamon, hogy a megrendültséget szép lassan valamiféle béke váltja föl, sőt az éjszakai csendben – amikor csak halkan szólt a háttérben egyik-másik kantátája – már mosolyogni is tudtam. Valami olyasmi történhetett velem, mint amit ő fogalmazott meg Weltler Jenő 1992-es halála után. Munkatársa és rokona emlékére akkor egy Korálrekviemet írt, amiről egy barátja megjegyezte, hogy ő még életében nem hallott olyan vidám rekviemet. Sándor elmondása szerint ennek oka az lehetett, hogy fülében csengett Jenő bácsi szava: „Angyalkáim, összeszámoltam, hogy legalább háromezerszer álltam nyitott sír mellett, és ezzel együtt azt mondhatom, nem félek a haláltól”.

Azt gondolom, Szokolay Sándor sem félt a haláltól. Legalábbis aki olyan kirobbanó erővel vallott az Örvendjetek az Úrban című művében: „A pokoltól lelkünk megszabadította, mennyország ajtóját nékünk kinyitotta”, az aligha rettegett e küszöb átlépésétől.

Úgy emlékszem, a 70-es években teológushallgatóként találkoztam vele először. Akkor már túl volt legnagyobb sikerén, a Vérnász című operán, ami nemcsak Kossuth-díjat, hanem világhírt is hozott neki. És akkor a „művész úr” helyett megállt velünk szemben egy apró ember, aki ontotta magából a sztorikat. Mesélt arról, miben is formálta őt az orosházi evangélikus gimnázium és Fürst Ervin hitoktató. Hatására lelkész szeretett volna lenni, de aztán a zene más irányba vitte. Azt is elmondta, hogy a Zeneakadémiára kerülve amolyan népi kádert láttak benne, tárt karokkal várta őt a mozgalom. Kézzel-lábbal tiltakozott a kívánt politikai szerepvállalás ellen, és ebben is sokat köszönhetett Kodálynak, aki valósággal védőszárnya alá vette. Szóval ott állt előttünk a szapora beszédű, kicsit nevetgélő apró ember, zakóján méretes kokárdával. Az alkalom nem pontosan március 15-re esett, de ő így is jelzést kívánt adni hazaszeretetéről. A nemzeti elkötelezettséghez hasonló volt egyházszeretete. Nem ekkor, hanem egy másik alkalommal idézte fel azt a vele kapcsolatos vádat, hogy „templomot csinál az operából”. Tény és való, hogy a Vérnász fináléjában térdre esett minden szereplő a színpadon, de operát írt Sámsonról és Szent Margitról is.

Szokolay Sándor veretes lutheránus volt, aki tudta, mi az sola fide, sola gratia, solus Christus, sola Scriptura. Valóban a Szentírásból élt. Egy Nagy László szerkesztőnek adott pünkösdi tévéinterjúban egyszer a Cselekedetek könyvének erre a félmondatára tette a hangsúlyt: „egy akarattal együtt valának”, majd feltette a költői kérdést: mikor volt e nép egy akarattal együtt? De mintegy önmagát is bátorítva rögtön hozzátette: a Szentlélek vigasztalást adhat. Hangsúlyozta továbbá: pünkösd a szólás, a hitvallás ünnepe.

A hatvanas évek második felében került kapcsolatba a Lutheránia énekkarral, valóságos házi szerzője volt az együttesnek. Egyházi kantátái vitték el az Ecce homo-hoz és a Margit-operához. A Lutherániának írt pünkösdi darabot, vagy kantátát Lutherről és Bornemissza Péterről. Előbbiben ez a négy tétel szerepel: A Kereső; A Harcos; A Hitvalló; Az Őriző. Utóbbinak pedig ezt a sokat mondó címet adta: „Jobbítsd a nemzetöt!”. Érdemes felidézni a hat tétel címét is: 1. Kegyelemért könyörgő ének; 2. Az Evangéliumról; 3.Énekecske gyermekek rengetésére; 4. Bűnvalló ének egymásért; 5.A prófétákról; 6. Az Magyarországról. Többször készíthettem interjút vele az általa különösen is nagyra becsült Duna televíziónak. Egyszer a híres gályarab-kantátájáról kérdeztem, bevallva, hogy az egyházban helyemet kereső fiatalemberként annak idején milyen sokat jelentett számomra ez a hitvalló mű. Válaszában „legnagyobb egyházzenei kiáltásának” nevezte ezt a kantátáját. Kiemelte, hogy milyen fontosnak tartja az elhurcoltak kórusát: ezzel akart segíteni minden kor megnyomorított emberének, hogy legyen erejük elviselni a megalázottságot. Felidézte a darabnak azt a fúgarészletét, amellyel az utcáról utcára üldözött emberek kétségbeejtő helyzetét kívánta kifejezni. Elmondta, hogy ezzel az eszközzel minden elhurcolt, üldözött és politikai fogoly szenvedését próbálta érzékeltetni. Az interjút ezekkel a szavakkal zárta: „Hitem az «ingyen kegyelemből» tanítására épül. Ez nem gyötrődő, tépelődő hit, hanem benne Isten teremtett világának öröme fejeződik ki. De azt érzem, hogy ott, a gályákon küzdő prédikátorok élete és hitharca nagyon küzdelmes volt. Vannak élethelyzetek, amelyekben mindannyiunknak meg kell szenvednünk a hitért!

Egy másik, Melanchthonról szóló műsoromban arról kérdeztem, miként vállalkozott arra a szinte képtelen feladatra, hogy megzenésítse az Ágostai Hitvallást. Elmondta, hogy ebben az 1980-ban született művében – amikor 450 éves volt a Confesssio Augustana – természetesen nem paragrafusokat kívánt megzenésíteni, hanem istentiszteletet akart komponálni. Gyerekkorában három pillérre épült ugyanis a hite: Bach zenéjére, a Kiskátéra és az Ágostai Hitvallásra. Ezt a beszélgetést ezzel a tömör mondatta zárta: „A hit iskoláját, mint egy kisgyermek, a zeneszerző is kijárja”. Amikor a Kairosz kiadó „Miért hiszek?” sorozatában könyvecske jelent meg az életéről, akkor annak a „Credo, ergo sum!” címet adta. Igen, hitvalló ember volt: felkiáltójellel kellett jeleznie, hogy létének – és művészetének – alapja a személyes istenhit. Amikor néhány éve az Evangélikus Hittudományi Egyetem tiszteletbeli doktori címet ajándékozott neki, akkor is boldogan vallott a evangélikus és zenei hitvallásáról: „Megkülönböztetetten előnyös helyzetűnek tudhatja magát az a lutheránus halandó, aki zenei talentumokkal megáldott családban látta meg a napvilágot. Nyolcvan éve, hogy jómagam elfoglaltam helyemet ebben a kiváltásos kategóriában, és ez életemet döntően befolyásolta. Eszmélésem óta zene vett körül, világi és szakrális egyaránt. Zenélő gépek akkor mifelénk még nem voltak, ezért a templomban hallható zene nagyon sokat jelentett, spirituális és zenei élményt egyszerre” (Lelkipásztor 86 /2011/5, p. 177.).

A közelgő 2017-es évfordulóra készülve feltett szándékunk volt, hogy a jubileumi ünnepségek csúcspontja az a zenemű lesz, amelyet egyházunk reformációi emlékbizottságának felkérésére ő komponál majd. Lelki szemeimmel már azt is látni véltem, hogy a némileg már idősödő, de még mindig energikus mester maga vezényli a darabját. Azzal az átéléssel és szenvedéllyel, ahogy egykor – a mellékelt képen is látható módon – a Lutherániát dirigálja. Amikor ezt az álmomat elmondtam neki, előbb a tőle megszokott derűt láttam az arcán, aztán váratlanul, talán csak egy pillanatra, szomorúak lettek a máskor mindig csillogó szemek. Megértettem, hogy aligha lesz már ereje erre.

Soproni békéjében, családja körében azért rendezgette még életművét, sőt kisebb darabokat is írt még. Egy ilyen alkalomból találkoztam vele utoljára, 2010 februárjában. Természetesen nem máshol, mint Budapesten, a Deák téren. Csoóri Sándor 80. születésnapjára, a költő–barát versei alapján komponált egy megrendítő „oratórikus látomást”, Télvégi tavaszváró címmel. Határozott kérése volt, hogy a mű istentiszteleti keretben hangozzék el, és engem az a megtiszteltetés ért, hogy én prédikálhattam. Akkor, abban a politikai helyzetben alighanem mindenki érezte a zsúfolt templomban, hogy a két Sándor várakozása korántsem meteorológiai természetű. A szoprán, tenor és basszus szólóra, valamint leánykarra, orgonára és zenekarra komponált mű második, A hosszú tél zsoltára című tétele ugyanis ilyen üzenetet hordozott: „Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd a dombtetőre. Látom, borul az ég már templomaid fölött. Szervezkedik a romlás ellenünk, kár volna letagadnunk. Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal? Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel? Szakadhat nagy hó: tonnás égi férc, beállítok hozzátok éjszakáig: faparazsak fénye a hóra kivilágít. Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha…”.

Szokolay Sándor annak a 2014-es esztendőnek a küszöbén hunyt el, amelyet egyházunk a reformáció és a kultúra témájának kíván szentelni. Mint minden tematikus évnek, ennek is választottunk egy, az esztendőnek „arcot” adó bibliai személyt. Ebben az esetben a zsoltáros Dávidra esett a választásunk. Ha úgy tetszik, Szokolay Sándor egyik elődjére. Dávidról azt írja a Biblia, hogy „betelve az élettel” halt meg (1 Krón 29,28). Úgy gondolom, ez történt Szokolay Sándorral is.

Egy televíziós interjúban ezt mondta: „Nagyon szép zenéket álmodok, és soha ilyet írni nem tudok. Ha az álom ilyen szép, az örökkévalóság még gyönyörűbb lehet! A zene az örökkévalóság előlege”.

Tőle tudom azt is, hogy születésnapokon a családban így szokták köszönteni egymást: „Isten éltessen örökké!”.

Az örökkévalóság előlegének boldog birtokosaként magam sem mondhatok mást: Sándor bátyám, Isten éltessen örökké!