Nem vagyok politikai elemző, így pontosan nem tudom meghatározni a háborúskodás okát. A felszínen azt látom, hogy volt egy régi oroszbarát hatalom, amelyet szívós küzdelemben – utcai tüntetéseken és a polgári ellenállás megannyi eszközével – megdöntött egy nemzetinek minősített, ám igencsak sokszínű, gyakran egymással is harcoló ellenzék. Kijev emblematikus terén, a Majdanon napokon át folyt ellenállás, amelyet a média szinte percről percre élőben közvetített.
Megrendítő képeket láthattunk barikádokon harcolókról és orvlövészek által levadászott civil áldozatokról. Ki tudná elfelejteni annak a huszonegy éves önkéntesnek a látványát, aki vöröskeresztes mellényben segített a rászorulókon, majd egyszer csak véres torokkal küldte utolsónak hitt egyszavas Facebook-üzenetét a világnak: meghalok. (Aztán kiderült, hogy a hős leány talán mégiscsak életben maradt.)
Láttuk a képeken a világhírű bokszolót, majd a börtönből kiszabadult politikus asszonyt, élőben követhettük a Parlament döntését, amellyel megfosztotta hatalmától az addigi elnököt.
Már-már azt hittük, hogy a demokrácia diadalmaskodott a diktatúra fölött, ám aztán arról érkeztek hírek, hogy az új hatalom egyik első döntése a magyarok számára is kedvező nyelvtörvény megszüntetése volt. Sőt egyre inkább az volt a külső szemlélő meggyőződése, hogy itt voltaképpen oligarchák által pénzelt politikuscsoportok folytatnak egymással ádáz küzdelmet.
Attól tartok, hogy most ugyanaz történik nagyban, amit kicsiben már a kilencvenes években számos esetben láttam a magyar--ukrán határt átlépve, vagyis a korrupció borít el mindent. Akkoriban „csak” az számított természetesnek, hogy aki Záhonynál át akarta lépni a határt, az szinte kötelezően meghatározott pénzösszeget nyomott a határőr felé kinyújtott markába. A tenyerek azóta is nyitva várják a megvesztegetők pénzét, csak nyilván az összegek nőttek nagyságrendekkel.
Számos képet láthattunk a frontvonalon tartózkodó ortodox vagy görög katolikus papokról, akik nyakukban stólával, kezükben kereszttel állnak az ellenséges felek között, vagy éppen végtisztességet adnak a halottaknak. Ugyanakkor felzaklatott az a fotósorozat is, amelyen egy elfogott orvlövészt lincsel meg a dühödt tömeg, s a fiatalember rémülettől eltorzult arcába mélyen belenyomják a feszületet, jelezve, hogy itt istenítélet történik. Válhat a kereszt ilyen fenyegető jellé?
Egyre kevésbé látok tisztán egy olyan világban, ahol már alig képes bárki is kordában tartani az indulatokat és a nyers ösztönöket, és ahol szemmel láthatóan minden az érdek által mozgatott hatalmi játszmáknak rendelődik alá, és a politikai boszorkánykonyhában kifőzött ételekkel akarnak bennünket megetetni.
Nem tudok mást tenni, mint hogy személyes kapcsolatba próbálok lépni azokkal, akiknek a véleményére adok. Így mielőtt egyházunk zsinatát tájékoztatnám az ukrajnai helyzetről, tájékozódom az erős evangélikus irányítás alatt álló Ökumenikus Segélyszervezet munkatársainál, hogy megtudjam, mit szándékoznak ők tenni a válságos helyzetben. Megtudom, hogy a szervezet igazgatója személyesen vitte Kijevbe a magyar kormány többmilliós gyógyszerszállítmányát. A segélyt abban a templomban és kolostorban adták le, amely a harcok során amolyan elsősegély-állomásként is üzemelt.
Kapcsolatba lépek továbbá a Lutheránus Világszövetség főtitkárával, aki tájékoztat arról, hogy mit tesz a hetvenmillió főt tömörítő szervezet az ukrajnai áldozatokért és a helyzet rendezéséért. Megtudom tőle, hogy Kijev német evangélikus gyülekezete is kiveszi részét a rászorulók megsegítéséből. Templomuk ugyanis alig százötven méterre található a Majdantól, így oda mindkét fél sérültjeit bevitték, hogy ápolásban részesüljenek. A templom mindenki előtt nyitva áll, így bizony arra is van példa, hogy akik kint, a barikádokon szemben állnak egymással, ott békében együtt pihennek, adott esetben meleg ételt vagy éppen lelki vigaszt kapnak. A gyülekezet lelkészei és tagjai készek mindenkit egyformán segíteni, ugyanakkor tudatában vannak annak, hogy őket mint németeket inkább az európaiságot képviselő oldalra sorolják be.
Legfontosabbnak azonban azt érzem, hogy telefonon kapcsolatba lépjek kárpátaljai barátaimmal. Sokszor járhattam már náluk, legutoljára egy éve szolgáltam több református gyülekezetben, és találkozhattam az utolsó mohikánnak számító maroknyi magyar evangélikussal. A püspökhelyettes elmondja, hogy Ungváron is nyugtalanságot tapasztalnak.
A megyeházát elfoglalták a tüntetők, ahonnan felemelt kézzel vonultak ki a rendfenntartó erők. A püspökhelyettes tart attól, hogy az épületben elpusztulhatnak olyan dokumentumok, amelyek az egyház múltjával és jelenével kapcsolatban pótolhatatlan értékűek. Fontolgatják, hogy gyermekeiket az esetleges háborús cselekmények idejére Magyarországon helyezik biztonságba. Meg is adom neki néhány nyíregyházi gyülekezet és intézmény elérhetőségét.
Egy másik lelkész barátom azt mondja el, félnek attól, hogy nacionalisták vonulnak majd be abba a tiszta magyar faluba, ahol ő szolgál. Ezért amolyan polgárőrséget állítanak fel, hogy önmagukat és javaikat megvédjék. Vannak közöttük olyan radikális magyarok, akik azt remélik, hogy ez a zavaros helyzet akár Kárpátalja bizonyos részeinek Magyarországhoz való visszatérését is jelentheti. Mindazonáltal ők szeretnének kimaradni a ribillióból, mert meggyőződése, hogy ez a békétlenség csak a szélsőségeseknek kedvez.
Csak azt kérhetem az olvasóktól: imádkozzanak a háború borzalmainak kitett Ukrajnáért, hogy a felek megbékéljenek egymással! Legyen vége a vérontásnak és a tisztességtelen gyakorlatnak! Fokozottan imádkozzanak kárpátaljai magyar testvéreinkért, hogy ne váljanak erőszakos cselekedetek áldozataivá vagy éppen bűnbakká a nemzetiségek szembenállásában!
Dona nobis pacem. Adj békét, Uram!