A magunk megszállott futballszeretetével, ugyanakkor reménytelen helyzetével olyanok vagyunk, mint Sándor Pál örökérvényű filmjének Minarik Edéje. Igen, a a Régi idők focija mosodására utalok, akit a zseniális Garas Dezső alakított. Minarik nem nyugodott bele abba, hogy a Csabagyöngye nem tud kiállítani tizenegy épkézláb játékost, ezért aztán a „kell egy csapat” jegyében egyesével szedte össze az általa kiszemelteket. Füttyjelére egy gangos házból Orbán jött elő, ő lett a balhátvéd. Egy fa mögül a teniszezők labdaszedőjének adott jelet, és máris követte őt Sebestyén, a középcsatár. Szuggesztivitásával egy csókolózó párt is szétszakított, így Vallay személyében már kapusa is volt. A híd alatt lakó ikerpár is a csapat tagja lett: Nagy I mint jobb-, Nagy II mint balfedezet. Az örök álmodozó mosodás a közfürdőből hívta ki Kelement, a középhátvédet, a bordélyházból pedig Huttingét, a balfedezetet. A cirkuszi erőművész, Maitoff lett a balhátvéd. Legalább egy időre hajlandó volt ott hagyni a mozgalmat a burzsoázia ellen agitáló Kövesi is, hiszen a „kellett egy csapat”.
Kell egy csapat, vallotta Jézus is. S ahogy a Csabagyöngye nem bizonyult éppen világverő 11-nek, úgy ő, a Mester sem valami csodacsapatot állított össze. Péter, a kapitányi karszalag tulajdonosa többször könnyelműsködött, sokszor súlyosan hibázott. Zebedeus I és Zedeus II – vagyis Jakab és János – sem állt mindig a helyzet magaslatán, főleg utóbbinak ütközött ki még rutintalansága. Simon, a zélóta hajlamos volt a túlzottan kemény játékra. Júdás pedig, fájdalom, botrányos bundaügybe keveredett. El is tiltották örökre. Minden jel arra utalt, hogy ennek a csapatnak legfeljebb alsóbb osztályban, a Provincia III-ban lehet helye: a kor világkupájában ugyanis a farizeusok, szaddúceusok és heródiánusok jól menedzselt csapatai versenyeztek az aranyért.
Sokszor átéljük, hogy nincs meg a csapat. Vagy ha nagy nehezen összeállunk is, távol vagyunk az első osztálytól. Nekünk nincsenek bőkezű szponzoraink és befolyásos médiatámogatóink. Mi soha nem jutunk el a Maracana stadionba. A magunk módján igyekszünk, de tudjuk, végtelenül amatőrök vagyunk. Sokszor ólomlábakon futunk ki a pályára. Nincs összhang a csapaton belül. Van, aki hajlamos az önzőzésre, más meg hiába kéri, nem kap labdát. Sokszor szabálytalankodunk. Meg persze minket is szüntelenül faultol az ellenfél, s mintha a bíró is ellenünk fújna. Ezért gyakran széteső a játékunk, amiért persze egymást hibáztatjuk. Az Edző utasításait bezzeg nem fogadjuk meg. Aztán csodálkozunk, ha pfújol a közönség. Ezért legtöbbször lehorgasztott fejjel, szégyenkezve hagyjuk el a pályát.
Aztán egyszer csak rádöbbenünk arra, hogy még semmi sincs veszve. Profi szerződést ugyan nem kapunk, magazinok címlapjára sem kerülünk, de már határozottan élvezzük a játékot. Igyekszünk önzetlenül a másikat helyzetbe hozni. Futunk, és nem fáradunk el. Csapatunkat talán éppen a kudarcok és az elszenvedett méltánytalanságok kovácsolják össze. Érezzük: az Edző mindennek ellenére bízik bennünk. Elhiteti velünk, hogy tudunk mi jól is játszani, és a végén győztesen hagyjuk el a pályát.
A foci vébére megint nem jutottunk ki. De ebben a másik, hétköznapi bajnokságban újra és újra pályára lépünk. Kell egy csapat, vallja Minarik, a mosodás. Győzni fogtok, mondja Jézus. És felharsan a bíró sípszava. Megkezdődik az újabb mérkőzés. Ma is, holnap is, sorozatban. A legvégén talán magasba emelhetjük a kupát.