Mindennapjainkban sok kellemetlenséget okoz, ha az a közlés fogad minket: nincs hely! Kedvenc éttermünkben nem találunk szabad asztalt, a vonatra nem kapunk helyjegyet, a repülőre foglalást. Nincs szabad hely a számítógépes merevlemezen.
Persze némi átszervezéssel azért meg lehet oldani ezeket a helyzeteket.
A gyerekek pedig kifejezetten élvezik azt a játékot, amikor zeneszóra körbe kell járni a székeket, és amikor a zene hirtelen elhallgat, akkor egy székre le kell zottyanni. Mivel azonban egyel több a játékos, mint a szék, valaki hoppon marad, egynek nem jut hely.
Ezekhez képest már egzisztenciálisan érint valakit, ha ágyhiány miatt nem kerül be a kórházba, helyhiányra hivatkozva nem veszik fel az egyetemre, vagy pláne ha leépítés címén elbocsátják a munkahelyéről. Mennyi szenvedést okozhat egy-egy olyan közlés, hogy „nincsen hely”!
Gyakran találkozunk a „megtelt a hajó” kifejezéssel is, többnyire persze átvitt értelemben. A szóösszetétel arra utal, hogy egy közösségbe, országba vagy kontinensre már nem tudnak, vagy nem akarnak új embereket befogadni, mert tartani lehet attól, hogy a többség érdeke szenved sérelmet. Ez a helyzet persze azzal jár, hogy némelyek fikarcnyit sem hajlandók feladni kényelműkből, jómódjukból, vélt vagy valós biztonságukból. A javak jobb elosztása, a szolidaritás tényleges megélése, vagy valamilyen belső átrendezés helyett könnyebb a „megtelt!” táblát kitenni. Ez a felirat, ez az elutasítás fogadta a mindenórás Máriát és Józsefet Betlehemben. Ésszerűnek tűnő magyarázat bőven adódott: nehogy már itt, a mi szép szállásunkon szüljön meg ez a nő! Ki fizeti majd a takarítási díjat? Ki állja a cechhet? Ezek idegenek, jöttmentek, kétes alakok. Éppen elég gondunk-bajunk van ezzel a nyomorult népszámlálással, meg általában a rómaiakkal. És persze, a magunk szerencsétlen vezetőivel, mint például a kiszámíthatatlan és idióta Heródessel, és akkor még nem beszéltünk a pocsék időjárásról és a drahma rossz árfolyamáról.
Kívül tágasabb! – ezt jelezték az elutasító hangok és az ajtócsapódások.
Így talált Mária és József odakint, az istállóban menedéket, ezért fektették a megszületett Jézust istállóba. Aki ettől kezdve már tudatosan ezt élte át, és később ezt örömmel képviselte. Kívül tágasabb! Őt nem lehetett és nem lehet sablonok közé szorítani, kalodába zárni. Ő vallotta a zsoltárossal együtt: „Tágas térre állítottál!” Átélte, hogy a rókáknak barlangjuk, az égi madaraknak fészkük van, de az Emberfiának nincs fejét hova lehajtania. Ám kívül valóban tágasabb. A természet volt a vánkosa, a csillagos ég a takarója. Nem vált a bennfentesek cinkostársává, hanem a tágasság iskolájába járt, és oda hívta övéit is. Ha a hagyományos körülmények között nincsen számára hely, akkor ő a maga radikális igazságával tölti ki a teret.
Nincs hely Jézus számára – a múlt és a jelen gyakori tapasztalata ez. Amikor – még a hetvenes években – lelkes iskolatársaim kopogtattak osztályunk ajtaján: „szabad-e ide bejönni betlehemmel!”, öntudatos töritanárunk hangja felcsattant: „Nem szabad! Jézusnak a tanterem ajtaján kívül kellett maradnia.” Ugyancsak a hetvenes években, egy művészeti boltban valakinek egy keresztet akartam venni. Szinte büszkén szólt az eladónő hangja: „Mi nem tartunk klerikus beállítottságú tárgyakat!” Akkor ideológiai okai voltak mindennek, ma talán a „pc” bűvöletében gondolják némelyek a világ sok pontján, hogy az egyháznak nem lehet köze az oktatáshoz, és a szakralitást szigorúan el kell választani a művészettől.
Nincs hely Jézus számára, mert ő a maga ethoszával és radikális szeretetével csak zavaró tényezőnek számít. Eredeti módon ábrázolja ezt a helyzetet a Jézus Krisztus Szupersztár című rockoperának az a jelenete, amelyben Heródes hívatja Jézust. „Jézus, végre látlak már! Ez minden pénzt megér! / Népünk rólad mifelénk ódákat regél.” – mondja a Názáretinek a zsidó bábkirály, majd cinikusan azt kéri, hogy változtassa át neki is borrá a vizet, és lakassa jól a háza népét egyetlen kenyérrel, majd így provokálja: „Menj, ott a swimming pool! / Kis sétát tegyél fenn a víz tetején!”. Aztán amikor látja, hogy Jézus nem kapható ilyen produkciókra, így fakad ki: „Tűnj el, zsidó király, tűnj el! / Tűnj el! Tűnj innét, zsidó király! / Tűnj el az életemből!”
A rockopera pojáca Heródese a show-elemeket kedvelő világi hatalmat jeleníti meg. Azon talán nem is kéne csodálkozni, hogy az ő életében, az ő köreiben nincsen Jézus számára hely. Ám Dosztojevszkij a Karamazov testvérek című regényébe ágyazott Nagy Inkvizítor epizóddal még tovább megy: ő immár azt ábrázolja, hogy az egyház is ki akarja taszítani magából Jézust. A 17. századi Spanyolországban játszódó cselekmény szerint Jézus ismét megjelent, ám a szent inkvizíció mindenképpen máglyára akarja küldeni őt. Jézus a maga tisztaságával veszedelmes ellenség, aki nem veti alá magát az anyaszentegyház tanításának, ezért aztán pusztulnia kell. Az agg bíboros-inkvizítor ezt vágja Jézus szemébe: „Nincs jogod, hogy változtass. Te mindent átruháztál ránk. Miért jöttél hát vissza?” Majd így vall színt arról, hogy Jézus számára nincsen hely a középkori egyházban: „Te azt mondtad, hogy szabaddá teszed az embereket. Ehelyett azonban mi feltétlen engedelmességet várunk. […] Visszatéréseddel megrendítetted az emberek hitét abban, amit a te nevedben tettünk. […] Nem engedhetjük meg, hogy ismét elmenj az emberekhez. Hogy lerombold azt az egyházat, amit mi építettünk fel.” A jelenet végén a nagy inkvizítor azt szeretné, ha Jézus mondana neki valamit, még ha keserűt, iszonyút is. De ő váratlanul, némán odamegy az aggastyánhoz, és csöndesen megcsókolja kilencvenéves, vértelen ajkát. Ez minden válasz. Az öregember megremeg. Megrándul a szája sarka; az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja neki: „Eredj, és többé ne jöjj ide... egyáltalán ne jöjj... soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”.
Önkritikusan meg kell vallanunk, hogy voltak olyan történelmi korok, amikor nem csak a kívülállók, a pogányok, az istentelenek taszították el maguktól Jézust, de bizony még az egyház is. Azok, akik őrá hivatkoztak, ám nevével csúful visszaéltek. Akik látták mások testi-lelki szenvedését, a gyűlöletet, az elnyomást, de nem emelték fel szavukat a törvénytelenségek ellen. Bűnbánattal meg kell állapítanunk, hogy sokszor maga az egyház is ezt mondta Jézusnak: „Számodra itt nincs hely! Kívül tágasabb!”
Kívül tágasabb! – mintha ezt mondaná a jólétében elkényelmesedő és gyávaságból elvilágiasodó európai keresztyénség is Jézusnak. Ő pedig ért a szóból, és inkább Afrikában vagy Ázsiában veri fel a sátrát. Elvégre ott tágasabb. Miközben az öreg kontinens balgatag módon száműzi Jézust a maga civilizációjából, távoli földrészek népei körében mindennél erőteljesebben hódít a keresztyénség. Akikhez egykor misszionáriusokat küldtünk, azok ma nekünk tanúskodhatnak élő hitükről és odaszánásukról. Néhány hete Namíbiában járhattam egy teológiai konferencián. Vasárnap egy, az ottani viszonyok között kicsinek számító gyülekezetben vettem részt istentiszteleten. Hetvenhét gyermeket kereszteltünk meg! Nem csoda, hogy ebben a többségében evangélikus lakosságú országban fogjuk megrendezni a Lutheránus Világszövetség 2017-es nagygyűlését, amikor a reformáció kezdetének 500. évfordulójára is emlékezünk majd. Afrika szívében inkább van hely Jézus számára, mint az elkényelmesedett Európában.
Bódás János versével így foglalhatjuk össze a karácsonyi történetnek ezt a jellemzőjét:
„Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!”
Ha szívünk, gondolataink, egész életünk élvhajhász örömökkel, vagy épen borús gondokkal van tele, akkor Jézusnak ott már nem jut hely. Ha a napi robot kényszere alatt már most teleírtuk jövő évi határidőnaplónkat, akkor a Jézussal való találkozástól zárkózunk el. Ha az életünkből, hivatásunkból, szerelmünkből vagy éppen gyászunkból őt eleve kihagyjuk, akkor miként tapasztalnánk meg többet a puszta létnél. Ha valaki bezárja a szívét és a lelkét, akkor nincs többé hely Isten számára. Bezárt szívvel és elmével az ember nem képes befogadni Jézust és az ő üzenetét.
Nyitni kell, szívet, elmét és ajtót egyaránt nyitni kell. Ferenc pápa most hirdette meg az irgalmasság szent évét. Ennek jeleként szélesre tárta a Szent Péter Bazilika kapuszárnyait. A katolikus egyházmegyékben ugyanezt teszik a püspökök is. Evangélikusként csatlakozunk ehhez a jelképes mozdulathoz. Jól ki kell szellőztetni a templomokat. És ki kell lépnünk onnan, hogy észrevegyük a nyomorult és irgalomra szorult embert. És hogy megtaláljuk, újra megtaláljuk a száműzött Jézust, akinek nem csak a szálláson nem volt hely, de gyakran az igehirdetésben és az egyházi gyakorlatban sem.
Egy kanadai művész szobra egy padon fekvő hajléktalant ábrázol. Be van bugyolálva, még az arca is rejtve van, csak a lába lóg ki a takaró alól – és a lábán ott látszik a szögek helye… A hajléktalan, kirekesztett Megváltó szobra ez. Aki számára nem volt hely, pedig értünk jött a világba.
Emberi életsorsok, de általában a történelem azt mutatja, hogy Jézust nem lehet örökre kiszorítani. A „nincs hely!” keménysége egyszer csak megszűnik. Pilinszky János azt írja egy helyen, hogy a tények mögül száműzött Isten újra és újra átvérzi a történelem szövetét.
Ha megtaláljuk Jézust, akkor találhatjuk meg önmagunkat is. Ő azt mondta, hogy elmegy az Atyához, hogy helyet készítsen nekünk. Egy szép énekünkben azt valljuk, hogy „Isten szívén megpihenve” élhetünk. Puszta Sándor Tékozló fiú című versével együtt mondhatjuk, mai tékozlók:
„a mindenségben kell lenni egy helynek
ahol még emlékeznek rám
apám szíve az
mire várok még
haza megyek”.
A magyarországi romák körében a 90-es évek óta himnuszként terjed egy beás népdal, amely így kezdődik: „Zöld az erdő, zöld a hegy is, / A szerencse jön is, megy is”. Az utolsó két sor így hangzik: „Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél”. Mostanában gyakran találkozom azzal, főleg vallásos romák körében, hogy ezt a két sort így éneklik: „Megáldottál, megváltottál, / Országodba befogadtál.”
Betlehem népe elutasította Jézust. Láttuk, a világ, de sokszor még az egyház sem fogadta be őt. A vendégfogadón kívül, az istállóban született – és a városon kívül, a Golgotán halt meg. Születésekor rongyos ruhákba bugyolálták, halála előtt ruháját is letépték róla. Ahogy nagypénteken megfosztották Jézust mindenétől, ugyanúgy fosztja meg magát Isten karácsonykor a mennyei dicsőségtől. Emberré lett. Megtestesült. Esendővé vált. A világ aztán majd Krisztusnak ezen a testén őrjöngi ki magát. Ő azonban megbocsátja a bűnét a világnak. Így történik meg a megbékélés. Bár mi nem fogadtuk be őt, ő befogad minket.
Kedves Testvérek!
Igehirdetésemet azzal kezdtem, hogy a szent család számára nem volt hely a betlehemi vendégfogadókban. Majd arra hoztam fel irodalmi és a mindennapi életből vett példákat, hogy ez megismétlődik. Jézus gyakran persona non grata, nem kívánatos személy. A rockopera Heródese ezt üvöltötte: „Takarodj az életemből”, a Nagy Inkvizítor nem tűrte Jézust az egyházban, gyakran kizárjuk őt az oktatásból, a művészetből, a mindennapokból, sőt talán az ünnepekből, így a karácsonyból is.
Isten azonban ezzel a helyzettel is tud mit kezdeni. Neki van „B-terve” a világgal, benne velünk is. Mert ő nem tud, nem akar lemondani rólunk. Nem hajlandó lemondani a találkozásról. Mert annyira szeret. Ezért ő közelít hozzánk, ő fogad be minket.
Lehet, hogy a világ távolodik Istentől. De Isten közeledik a világhoz.
Az ember azt mondja: már nincs hely Isten számára.
Isten viszont ezt mondja: gyermekem, nálam van hely a számodra. Mindenki elfér.
Így lehet a karácsony a tágasság ünnepe.
A széles betlehemi mezőn nem voltak elválasztó falak vagy bereteszelhető ajtók. Ott akadálytalanul terjedt az angyalok szózata az éjszakában:
Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Ámen.