„Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. […] Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának.” (Préd 3,2.4-5)
Az elmúlt napokban vendégként a nyugati határszélen szolgáltam, ahol a németek kitelepítésének 70. évfordulójáról emlékeztünk meg. Ágfalván és Sopronbánfalván elemi erővel éltem át a fenti bibliai igék igazát. A győztes hatalmas követelésére a magyar kormány az ország elhagyására kényszerítette az akkor legnagyobb hazai nemzeti kisebbség igen jelentős részét. Ezzel a kollektív büntetés elvét alkalmazták. A családoknak csak egy-két nap, sőt olykor csak néhány óra állt rendelkezésre, hogy kapkodva néhány holmit összecsomagoljanak, mert a rossz emlékű vagonok már ott állta a vasútállomáson. Az evangélikus egyház különösen nagy veszteséget élt át, hiszen e németek jelentős része a mi egyházunk tagjai voltak.
Amikor az önkormányzat és az egyház közös rendezvényén emlékkövet helyeztünk el a vasútállomás melletti téren, akkor Szilágyi Domokos erdélyi költő versét idéztem:
„Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
vonító vonatok vonszolják vérző testemet
vérző testünket
országok vérző testén át
nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált”
Mit élhettek át azok az emberek, akiknek itt kell hagyniuk házukat, földjüket, állataikat? A szőlőültetvényeket. A virágba borult cseresznyefákat – és halottaikat a temetőben. Földönfutóvá tett, megalázott emberek végtelen sora tartott az ágfalvi állomás felé. Az egyik marhavagon oldalára valaki krétával ezt írta: „Bölcsőben ringattál, batyuval kidobtál.”
Dr. Pusztay Lásló evangélikus lelkész azon kevesek közé tartozott, akik vigasztaló szeretettel álltak a kitelepítendők mellé. Előbb fáradhatatlanul írta a kérvényeket, hogy minél többen mentességet kapjanak. Majd kiment a vasútállomáson sorra járta a marhavagonokat, és könnyes szemmel egyenként elbúcsúzott az emberektől. Áldásként a 37. zsoltár 5. versét mondta nekik: ’Hagyd a Jóistenre a te utadat, bízzál őbenne, ő munkálkodik.’. Elmondása szerint többen a magyar himnuszt énekelték, amint a vagonok elhagyták az állomást. A lelkész elmondása szerint szóltak a harangok: siratták a kitelepítetteket.
Az elmúlt hétvégén több száz egykori kitelepített és leszármazott látogatott haza Ágfalvára és Sopronbánfalvára. Megrendítő találkozásoknak lehettünk részesei.
Ágfalván elmondott igehirdetésem alapjául tudatosan választottam azt az igét, amellyel 70 évvel ezelőtt Pusztay László megáldott a távozókat. Mert a történelemben – a népek és az egyes ember életében – annyi minden változhat, ám Isten igéje ugyanaz. Élő és ható. Ahogy egykor a megrettent szívű emberek számára vigasztaló balzsam volt ez a zsoltárvers, úgy az ige ma is segíthet a tájékozódásban. Ma is vigasztalhat.
Több jelenlévő még emlékezhet gyerekkorából arra a megaláztatásra. Vagy leírt történetek és elkészített filmek is segítetnek a kor megismerésében. Ebben a helyzetben valóban bátorító volt ez a mondat: Hagy az Úrra a te utadat!
A hetven évvel ezelőtti fájdalmas eseményekre azért került sor, mert voltak, akik nem hagyták az Úrra az ő útjukat. Letértek Isten útjáról.
A kegyeletes emlékezés a múltra irányítja a figyelmünket. Látnunk kell, hogy mi történik akkor, ha az ember letér Isten útjáról – ugyanakkor milyen vigasztalást lehet átélnie annak, aki hallgat az igére: „Hagyd az Úrra a te utadat, és bízzál benne, ő munkálkodik”. Ez az ige ugyanakkor a jelenben is megszólít minket, éljünk Európa bármely országában.
Egy olyan korban és egy olyan világban élünk, amikor megint csak sok menekült keres új hazát. Jönnek vonaton, autóbusszal, hajóval vagy gyalog. Sokaknak el kell hagyni hazájukat, hiszen ma is vannak pusztító háborúk, üldözések, bosszúállás. Sokan ugyanolyan rémülten és aggódva tekintenek vissza a maguk mögött hagyott hazára, mint hetven évvel ezelőtt a kitelepített németek.
A másikat – akit sokan ellenségként festenek le – nem könnyű szeretni és támogatni. Így volt ez hetven éve is. Éppen ezért kell felmutatni azok példáját, akik irgalmat gyakoroltak. Ahogy Ágfaván Pusztay Lászlóra, úgy Sopronbánfalván id. Foltin Brúnó lelkészre emlékeztünk, aki éppen 100 éve született. Évtizedeken keresztül szolgált hűséggel a nyugati határszélen, de a németek kitelepítése idején Baranáyban volt lelkész. Jóllehet korábban sok gyanakvást és igazságtalanságot kellett elszenvednie a Hitlerrel rokonszenvező volksbundista németségtől, a kitelepítés idején ő is az irgalmasságra adott példát. Istentiszteletet tartott a bevagonírozottaknak, majd kerékpárján a templomhoz sietett, hogy meghúzza a harangot, amikor a vonat kigördül az állomásról.
Emlékező istentiszteleteinken egyrészt átéltük József Attila versének igazát: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. Másrészt együtt felidéztük a Lukács evangéliumában megőrzött Zakáriás énekének záró mondatát: „Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból: hogy világítson azoknak, akik a halál árnyékában lakoznak, és ráigazítsa lábunkat a békesség útjára (Lk1,79).