Esperesi székfoglalók

A következőkben a 2018-as évben elhangzott esperesi székfoglalókat olvashatják.

Borsodi Egyházmegye, Buday Barnabás esperes

Esperesi székfoglaló 2018. június 27.

Mindenek előtt meg kell köszönjem a testvérek támogatását és bizalmát, amelyet Tisztségviselő társaimmal az elmúlt 5 évben megkaphattam, és azt is, amelyet a jövőre vonatkozóan szavaztak meg nekünk. 2013. februárjában (február 3) egy ézsaiási (58, 11 „megelégíti lelkedet a nagy szárazságban, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, MINT A VÍZFORRÁS, AMELYNEK VIZE EL NEM FOGY) igeszakaszt választottam erre az ünnepi istentiszteletre és Fabiny Tamás püspök úr szintén Ézsaiástól választott igehirdetési alapigét (40,1 – Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet). „Nomen est omen”, akkor püspök úr arról beszélt, hogy a megválasztott esperes a „Vigasztalás fia” (Barnabás) nevet viseli, és bizony ennek a térségnek, ennek az egyházmegyének – nehéz helyzetében – vigasztalásra van szüksége, az egyházmegye elnökségének ez az egyik kiemelt feladata.

Sokat gondolkodtam akkor és ma is azon, hogy mi is az egyházmegye tisztségviselőinek –beleértve magamat is –a feladata, Borsodban és Hevesben mi a mi felelősségünk.

Minden bizonnyal a vigasztalás is. Ugyanakkor - és itt szintén utalnom kell az akkori igehirdetésre - már kevésbé budaiként és sokkal inkább borsodiként -  és azt is el kell mondanom, hogy nem ez az elsődleges feladatunk. Egyházunk képviselete, keresztény értékrendünk, lutheránus hovatartozásunk arra indít, hogy naponként tegyünk azért, hogy ebben a térségben élők számára megtartó erő és reális alternatíva legyen kereszténynek, evangélikusnak lenni és arra segítsük őket, hogy rátaláljanak az élet vizének forrására. Ezt akkor is így gondoltam és ma sem változott.

Ott ahol szárazság van, ahol szomjúhozás van, a víz nem pusztán vígasztal, hanem maga az ÉLET.

Mondhatnám azt is, hogy az Isten dolga a mi dolgunk, és ez bizony LÉT-kérdés.

Több szempontból is.

  • Ez a régió kivételes adottságokkal rendelkezik, aki ismeri hegyeit-dombjait, vizeit, templomait, örökre beleszeret és mindig vissza-visszatér. Ugyanakkor kivételesek a kihívásai is, amelyek közül a leginkább húsba maróan az elvándorlásban érhetőek tetten. Ezzel az elmúlt időszakban egyházmegyei szinten is találkozhattunk közvetlenül, hiszen a fogyatkozó gyülekezetek mellett több szolgálattevőnk is elment, ill. nem vállal tovább egyházi szolgálatot.

Kapacitásaink megerősítése gyülekezeteinkben, intézményeinkben LÉT-kérdés, hiszen ezen a nehéz terepen különösen fontos, hogy elhívatott, tettrekész és strapabíróJ kollégákkal dolgozzunk az Isten ügyéért. Öröm, hogy egy hosszabb, több lelkészre plusz terheket rovó időszakot tudunk lezárni, és új fiatal lelkész érkezik az egyházmegyébe.

Az elmúlt időszak terhei mellett azért annak is örülünk, hogy számos lelkész osztozott és együttműködött a terhek viselésében és régi-új szolgálattevőt is sikerült találni, aki örömmel vállalta a helyettesítés feladatait.

  • Többes számban beszélek az intézményekről, ugyanis már nem egyetlen intézménye egyházunknak itt a Kossuth Gimnázium, sőt kibővült óvodával, általános iskolával és szakiskolával is. Közel másfél évnyi munka és több tíz fő összefogása eredményeképpen országos fenntartású diakóniai intézményünk is van az egyházmegyében, amely valóban lefedi a megye területét, a napokban indul népkonyha ellátásunk Csenyétén. Egerben is elindult egy szükségletfelmérés. Ezzel az intézménnyel egy olyan kihívásra tud egyházunk választ adni, amivel már régen törődnie kellett volna. Köszönöm azoknak, akik ezt felismerték és hittek abban, hogy ha csikorogva is, de be fog indulni ez a gépezet. Így lett.
  • 3 nagyobb (Ózd, Fancsal, Arnót), több éves egyházmegyei közösségépítő programunk indult a napokban: két EFOP projekt és egy diakóniai szolgáltatásfejlesztési kezdeményezés kapott támogatást. Mivel éppen csak elkezdtük ezeket a programokat, azt kell mondjam, hogy sok feladat áll még előttünk. Ha mindig tudjuk, hogy van forrás, akkor nem fogunk elfáradni ebben.
  • Az itt élő fiatalok, kisgyermekes családok a jövőnk. Számos gyülekezetben elindultak olyan programok, táborok, amelyek lényegesen több embert tudnak megmozgatni, mint ahány embert elértünk ezen a területen. Ezért kell több turnusban táborokat és kirándulásokat szerveznünk. Merjünk szabadok lenni abban, hogy hogyan szólítjuk meg a hozzánk csak laza szállal kötődő családokat, az a tapasztalat, hogy az itt maradók közösség- és programszervezése fontosabb, mint valaha, hiszen folyamatosan „versenyképesnek” kell lenni. Én azt hiszem, hogy a vonzó egyház az egyik legnagyobb kihívása az elkövetkező időszaknak - nem csak nálunk, de országosan, sőt Európa egészében is. Ne féljünk ezzel szembenézni és válaszokat megfogalmazni.

Egészen biztos az, hogy erről sokat fogunk majd beszélgetni a lelkészi körben, hiszen sokan valósítanak meg olyan programot, amely nem tradicionális gyülekezeti esemény (szappanfőzés, evangélikus zarándoklat, táncház, komolyzenei nevelés, stb.)

  • Nem utolsó sorban, de beszélnem kell arról, hogy 2013-ban azzal a céllal került a meghívónkra az egyházmegye új logója, hogy szimbolikusan összefonja a gyülekezeteket és lelkészeket és egyfajta hármas fonálként Istennel jöjjön létre ez a szövetség. A logó középpontjában az életet adó forrás, az evangélium áll. Ez az egység egy dinamikus egység, ugyanakkor törekednünk kell rá. Az egyházmegye újonnan és újraválasztott vezetése emellett hűségesen állást foglal, annak ellenére, hogy sokszor éreztük töredezettségünket és az egység töredezettségét.

Arra kérem a testvéreket, hogy jobbító, segítő szándékkal, javaslatokkal, imádsággal, egy-egy beszélgetéssel – ki-ki tehetsége szerint segítse ennek az egységnek az épülését, mert itt bizony van teendő. Hiszem azt, hogy a kegyelmes Isten szeretetében vagyunk, aki ingyen adja ehhez a „muníciót”, a forrást. Ismerjük ezt együtt fel.

 

Budai Egyházmegye, Keczkó Pál esperes

Budahegyvidék, 2018. június 10.

 

Tisztelt Ünnepi Közgyűlés!

Programom elején köszönetet szeretnék mondani a Budai Egyházmegye korábbi elnökségének, Bence Imre esperesnek és Némethyné Uzoni Hanna felügyelő asszonynak, akiktől ezen a mai napon a szolgálatot átvehetjük. Köszönöm a magam, de az egyházmegye nevében is áldozatos szolgálatukat, a jó alapokat, amelyekre építhetünk, segítő támogató szolgálatukat, amelyet az egyházmegye gyülekezetei érezhettek.

Maga a köszönetmondás is kifejezi, hogy újak vagyunk a pályán, és noha én és felügyelőtestvérem is részt vett az egyházmegyei presbitérium szolgálatában és számos ülés és feladat van mögöttünk, mégis ebben formájában új ez a szolgálat mindkettőnk számára. Éppen ezért az első évet a tapasztalatszerzésre, az egyházmegye gyülekezeteinek a megismerésére szeretnénk fordítani. Az összes egyházközség elnökségével találkozni szeretnénk, hogy megismerjük az egyes közösségek életének örömeit és nehézségeit, hogy tudhassuk, hol mire van szükség, miben várják a gyülekezetek vezetői a támogatást. Úgy hiszem, értelmes, valódi segítséget nyújtó tervet, programot akkor tudunk elkészíteni, ha felmértük, mire építhetünk, mire kell odafigyelnünk, mik az igények. Elsőként ebben szeretném kérni az egyházmegye gyülekezeteinek, elnökségének a támogató együttműködését. Együtt gondolkodni, együtt keresni megoldásokat, bizalommal fordulni egymáshoz: enélkül vajmi keveset tehetünk.

A gyülekezetek autonómiáját rendkívül fontosnak tartom, ezért ennek maximális tiszteletben tartásával szeretném a szolgálatomat végezni. Nem a gyülekezetek vannak az esperesért vagy egyházmegyei elnökségért, hanem az esperes, egyházmegyei elnökség a gyülekezetekért. A magam világos célkitűzése az, hogy mindent megtegyek azért, hogy a gyülekezetekben folyó lelki élet, az ott folyó szolgálatok minden háttere biztosított legyen. Ebben kell minden támogatást megadni az egyházmegye részéről közösségeinknek. Számos jó, kialakult gyakorlatot tudunk átvenni elődeinktől. Szeretnénk folytatni a hitoktatás megerősítését szolgáló egyházmegyei pályázatunkat, jó lenne újra lelkészi szolgálatokat megtámogatandó, a helyettesítéseket segítő egyházmegyei lelkész státuszt újra feléleszteni, de ugyanilyen fontosnak érzem az adminisztrációs feladatokban való segítséget, hogy minden fontos információ elérhető lehessen, hogy az információáramlás minél hatékonyabb legyen a különböző egyházkormányzati szintek, az országos egyházi iroda és lelkészi hivatalok között. Éppen ezért egyik legelső feladatom az egyházmegye internetes honlapjának megújítása, átstrukturálása, naprakészen tartása, hogy azon minden fontos információ fenn legyen, amelyre a lelkészeknek, a gyülekezetek gazdasági szakembereinek, az egyházmegye tisztségviselőinek szüksége lehet.

A budai egyházmegye gyülekezetei – és ezt a mostani tisztújítási folyamat is megmutatta – karizmák sokaságával rendelkeznek. Jobbnál jobb szakembereket delegáltak a különböző grémiumokba, számos erős gyülekezeti háttérrel rendelkező, Krisztus követésében elkötelezett testvérünk vállalta a jelöltséget. Az ezt megelőző időkben is voltak arra törekvések, hogy ezeket jól kamatoztassuk gyülekezeteink életében, hogy ezeket megosztva segítsük egymás életét. Gyülekezetünkben egy háromfős stáb dolgozik az új európai adatvédelmi törvénnyel kapcsolatos új feladatainkon, gondolja végig, hogyan és miként tudunk ezeknek a jogszabályoknak megfelelni úgy, hogy gyülekezeti életünk, szolgálatunk, missziói tevékenységünk változatlanul folytatódhasson. Biztos vagyok benne, hogy más gyülekezetek is tettek már lépéseket ennek érdekében, de azt is tudom, hogy nem mindenütt van meg ehhez a szakszerű támogatás. Szorgalmazni fogom, hogy ebben mihamarabb kialakuljon egy együttműködés, segítsük egymást ezzel kapcsolatos tudásunkkal, osszuk meg egymással azokat a dokumentumokat, alapelveket, amelyeket már könnyen tudunk a közösségeink viszonyaihoz igazítani.

Végezetül, de nem utolsó sorban lelkészi munkaközösségünk, az egyházmegye lelkészeiről is szólok. Az életünk arról szól, hogy közösségeinket pásztoroljuk: alkalmakat tartunk, hitoktatunk, kazuális szolgálatokat végzünk, adminisztrálunk, és még sorolhatnám. Nagyon nagy szükség van olyan alkalmakra, amelyben mi lelkészek lehetünk a középpontban. Esperesként mindent megteszek azért, hogy a havi értekezleteinkre, találkozásainkra érdemes legyen eljönni, hogy ott idő jusson a továbbképzésre, hogy ott valódi segítséget kapjunk egy-egy vasárnapi vagy ünnepi igehirdetésre készülve, hogy testvéri légkörben lehessünk együtt. Egészen különleges helyzetünk, közel lévén az Evangélikus Hittudományi Egyetemünkhöz. Jó lenne egy együttműködést kidolgozni, felkérve egy oktatót egy minket érdeklő témával kapcsolatban, akár többalkalmas sorozatok megtartására. Mindent meg kell tenni azért, hogy szolgálatunkban egymást támogathassuk, hogy a lelkészi munkaközösségi ülés ne csupán letudandó feladat, hanem valódi segítséget nyújtó, friss szellemi, lelki életet munkáló műhelymunka helyszínévé váljon.

„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róm 12,1) – ezt az igét választottam az esperesi bemutatkozásom mottójául még a választási folyamat elején. Ennek jegyében, imádságos szívvel, a Szentlélek áldásáért imádkozva mindnyájunkért szeretném a szolgálatomat végezni. Keresve azt is, mi a logikus, mi az ésszerű, hogyan tud ennek a közösségnek, a Budai Egyházmegyének a szolgálata Isten dicsőségére, közösségeink javára válni!

Dél-Pest megyei Egyházmegye, Győri Péter Benjámin esperes

Igehirdetés a Dél-Pest Megyei Evangélikus Egyházmegye tisztségviselőinek iktatásán, 2019. június 9-én az irsai evangélikus templomban.

Jónás 3,1 – „Az Úr szava másodszor…”

 

1 Az ÚR szava másodszor is szólt Jónáshoz: 2 Kelj föl, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd nekik azt a beszédet, amit én parancsolok neked!

 

Ha az alapige ilyen rövid, akkor nagy a veszélye annak, hogy mottónak használja az igehirdető, és valójában a saját gondolatait szeretné megosztani. De nem erről van szó, hanem arról, hogy mivel nem írhatjuk le az egész Jónás könyvét, illetve az egész Bibliát, ezért egyetlen mondattal utalunk arra, hogy mi valójában az egészet komolyan akarjuk venni.

Egy ilyen ünnep valójában a nyitánya az előttünk álló éveknek. Éppen ezért nem kell, hogy mindent elmondjon, aminek hat esztendő alatt kell megvalósulnia, de az irányt és a tájékozódási pontokat meg kell adnia.

Erre – a mi helyzetünkben – Jónás könyve kiválóan alkalmas.

Az Úr szava másodszor…

Az Úr szava másodszor szólítja meg a vonakodó prófétát. Isten elhívottai, küldöttei általában nem könnyen veszik magukra a küldetés terhét. Gyanús, ha valakinek ez nem jelent terhet.

Az Úr szava másodszor…

Talán eszünkbe jut, hogy hasonlít ez a helyzet arra, mint amikor a szülők azt mondják gyermeküknek: „háromig számolok… kettő”. Jónásnak, és nekünk is érzékelni kell, hogy Isten komolyan gondolja a küldetést. Komolyan kell venni azt is, hogy a lehetőségek végesek. Isten szól, szólít – azután elszólít.

A kosárlabda játékban a „kétszer indulás” hiba. Isten országában általában a „másodszor induló” emberek játszanak szerepet.

Isten arra hívta el népét, hogy ebben a világban megjelenítse az ő karakterét. Ha Isten népe ezt nem teszi, akkor Istent nem lehet látni, és minden istentelenül összezavarodik, elromlik.

Eredetileg az volt az ember küldetése, hogy a világot „művelje és őrizze” (1Móz 2,15). Mivel a világ Istennel elvesztette a kapcsolatot, ez már korántsem elég.

A világot helyre kell állítani. Ma ez különösen is égető kérdés. Isten válasza a világ problémáira ma is az ő népe, amely megjeleníti az ő karakterét.

Először elhívott embereket, és néppé, közösséggé formálta őket. Ez a nép nem csak útmutatást kapott a törvényben, hanem hosszú évszázadokon át végig is járta az Istennel való kapcsolat tanösvényét, élményparkját. Isten azután egyre többször hívta föl a figyelmüket arra, hogy gondoskodó szeretetét nem akarja egy szűk körre korlátozni, hanem népének a pogányok (azaz minden nép) világosságává kell lennie (Ézs 51,4).

Eleinte úgy tűnt, a feladat csupán annyi, hogy jelen legyenek, és majd a kívülállók jönnek Istent imádni (Ézs 60,3).

Isten azonban egyértelművé tette, hogy ez nem elég: Isten népének kell menni, szűkkeblűségét és más korlátait is meghaladva.

Jónás könyve ezt a küldetést demonstrálja. A Biblia első olyan könyve, ahol a kívülállók és az egész világ iránti küldtetés világosan látszik. Jónásnak a pogány Ninivébe, a városba – nem a templomba, otthonos körülmények közé – kell elmennie.

Némelyek szerint e prófétai könyv révén Isten a fogság idejére készíti föl népét. Igaz lehet. Megdöbbentő, de Isten egyenesen azt mondja, hogy ő küldi a népet Babilonba, a fogságba mintegy misszionáriusként (Jer 29,7). Azt mondja nekik, hogy vegyenek részt a város – a körülöttük levő idegen világ – életének minden dimenziójában (kapcsolat, munka, világnézet) szeretettel, de úgy, hogy közben ők formálják át a kultúrát Isten logikájával, nem pedig fordítva, világnézetüket a korszellemhez igazítva. (Egymás mellett kell látnunk Jeremiás és Dániel üzenetét: egyfelől részt kell venni a világ életében (Jer 29,5-7), ugyanakkor Dániel könyve (pl. 1. fejezet) arról szól, hogy Isten népének az idegen országban, akár ellenséges körülmények között is karakteresen „másnak” kell lennie).

A küldetés mit sem változott. Jézus éppen ezt mondja: „ti vagytok a föld sója…”, „a világ világossága”, és a „hegyen épült város” (Mt 5,13-16).

  • A só, amely feloldódik a közegben, amelyet ízesít, tartósít;
  • a világosság, amely soha nem vegyül a sötétséggel;
  • és a város, amely élményszerűen kiábrázolja az emberi kapcsolatoknak az Isten szerinti logikáját (házasság, család, munkamorál, hivatás, művészet, politika, törvények, oktatás, gondoskodás, stb).

Az előző hasonló ünnepségünkön az alapige ez volt: „Evezz a mélyre!” (Lk 5,4).

Anélkül, hogy a mélységeket meg ne jártuk volna Istennel, nem lehet, csak felszínes, formális és hatástalan a szolgálatunk. Ma különösen nagy fáradságot igényel, hogy megértsük és megértessük: a keresztyénség nem felszínes vallásosság, „jóemberség”, erkölcsi rend csupán, hanem mély, eleven és az élet minden területét átható személyes kapcsolat és ebből következő világnézet.

Úgy 100 évvel ezelőtt, egy krisztianizált, alapvetően keresztyén módon működő társadalomban az emberek ugyanazt hallották a templomban, az iskolában és otthon. Ezért az evangélizáció épülhetett erre a közhelyszerű általános tudásra.

Ma a legalapvetőbb dolgokat is meg kell tanítani. Tanítványságra van szükség: arra, hogy együtt járva az élet útját a körülöttünk élőkkel, benne élni a hétköznapi élet közegében minden körülmények között megmutassuk Isten logikáját, karakterét.

Ma, amikor volnának, akik jönnek, többen is, mint amennyit kezelni tudunk, ott találjuk magunkat a kérdéssel, hogy vajon van-e még mit adnunk.

Jónás a mélységből jön, s ekkor szólítja meg őt az Úr szava másodszor. Isten nem szól végtelenül sokszor, de általában szól másodszor. A második elhíváshoz, küldetéshez a mélységet is meg kell járni.

Gáncs Aladár – az ébredés teológusa – írja:

  »Mossák vala az ő hálóikat.« „Az ember egyszer csak itt találja magát ezen a világon. […] Ott van az ő ereje, ügyessége, számítása, családi öröksége, talentuma, talán a szépsége s elkezd vele halászni. Bemeríti a hálót meg kivonja, egy darabig érdekes mesterség. Az, amit vár, talán nem is jön, de azért valami mindig akad. Közben azonban észrevesz valamit. Azt, hogy a hálója kopik, piszkolódik. Már nem akad rá annyi, mint azelőtt. Tehetsége nem oly csillogó, szépsége nem oly hódító. S az amit kap, nem tudja úgy kielégíteni. Elkezdi vizsgálni magát. Milyen csúnya is vagyok én közelről. A világban való halászás közben mennyi minden tapad hálómra, valamit tenni kellene; arra még nem gondol, hogy más hálót keressen. Kimosom a hálót, majd megint rendbe jön minden s aztán vigyázok, nem megyek olyan helyre vele, ahol nagyon megkárosodik. A sok munka, a sok élvezet megkoptatta, használhatatlanná tette a hálót. Kicsit kúrálom magam. Nem költekezek olyan meggondolatlanul, felkeresem a templomot, próbálok egy pár nemesebb cselekedetet, szóval mosogatom a hálót. Így megy ez nem egyszer, mint ahogy már András és Simon sem először mosogatták a hálót. Így csinálunk mi. Az ember látja a hiányait, de azért csak ragaszkodik a maga hálójához, mosogatja. A mosogatásban elmegy odáig is, hogy a tópartján leül, elgondolkozik, hallgatja a lélek beszédjét, meggyón valakinek, imádkozik. De csak mosogat. Úgy, mint az Ágnes asszony, aki a patakban mossa a véres ruhát, valamit tisztul is, de a vérfolt marad.
    Így megy ez egy darabig. S aztán, aztán jön az életünkbe egy Istentől rendelt időszak, amikor odajutunk, ahova Péter. Hiába megyünk a mosott hálóval halászni, nem jön fel egyáltalán semmi, végképp semmi. Minden összetör, semmi nem sikerül, csalódunk emberekben; de ez még semmi. Csalódunk a világban; de ez még semmi. Csalódunk önmagunkban, s ez már valami.
    Aki megfigyeli az életét, az megtapasztalhatja ezt. Isten maga dolgozik azon épp a legdrágább lelkeknél, hogy azoknak egyszer csak üres maradjon a hálójuk. Azok a halak, amiket később rakásszám fogtak, ott voltak a tengerben akkor is, mikor Simon a saját munkarendje szerint húzta a hálót. Isten nem engedte, hogy egy is bele kerüljön, nem Péter volt az ügyetlen, nem a háló ment széjjel. Jó, aki Isten kezére ismer ezekben a válságos időszakokban. […] Olyan ez, mint a bábállapoton keresztül menő rovaroknál a félrevonulás, a bebábozódás ideje, amikor az első létforma már lehetetlenné vált reánk nézve, a másik, az új, a győzelmes létformát pedig még nem ismerjük.
    Ekkor találkozunk Jézussal.

Akik Isten kezében alkalmas eszközzé váltak a világ átformálásában, azok mind átélték ezt a mélységet: a saját erőből való nekifeszülés, az önző ambíciók kudarcát.

József (1Móz 37; 39-41), a nagy egoista álmodó eljut a hitvallásig (1Móz 50,20), hogy nem ő az isten, hanem csak Isten eszköze sokak megmentésére;

Mózes (2 Móz 2,11-3,15), akit nekibuzdulása gyilkosság elkövetésébe sodorja és hosszú évekig a puszta mélységében formálódik, míg Isten másodszor nem küldi népe szabadítására;

vagy Péter – nem csak a halfogás történetében (Lk 5,1-11), de Jézus megtagadásától az érte vállalt mártírhalálig (Jn 18,16-27 és Jn 21,15-19);

Izrael egész népe a fogságban és szabadulásban;

Vagy éppen Pál apostol…

Leginkább azonban azt kell látnunk, hogy a világmindenség Ura is ugyanezt az utat járta Jézusban: a sír sötét vermét megjárva győzte le a halált.

Ő az igazi Jónás, aki nem csak egynapi járóföldre jutott a városban, amelyhez legalább három nap kellett volna (Jón 3,3-4), hanem „bejárta a városokat és a falvakat mind, és tanított zsinagógáikban, hirdette az Isten országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget” (Mt 9,35). Nem csupán beugrott néhány előadást vagy istentiszteletet tartani, hanem tanítványi életközösségben tette a hétköznapok minden helyzetében is láthatóvá Isten országát. Vagyis azt, hogy milyen, hogyha Isten logikája és személye határozza meg az élet minden dimenzióját.

Jézus az igazi Jónás, aki nem csak a fenyegető ítéletet, hanem az újjáteremtés távlatát is meghirdette. Jézus az igazi Jónás, aki nem a város megmenekülésén, hanem pusztulásán sír (Jón 3,10-4,3 és Lk 19,41), de élete árán megmenti.

Nagy különbség, ha valakire rászámolnak, vagy ha számítanak rá. Isten népe ma Magyarországon a mélységben van. Úgy tűnik, alulmaradtunk, „ránk számoltak”. Üres a hálónk. De Isten számít ránk. Számítunk neki.

Számoljunk vele!

Rajtunk múlik, hogy ez az új kezdet minőségében második-e. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a mostani új kezdet azt vetíti előre, hogy hat esztendő múlva hogyan fog kinézni az országunk. Minden adott: küldetés, küldő Úr, befogadó közeg, békés idők, Isten felé terelő világi kormányzat. De az idő véges. A feladatot senki nem végzi el helyettünk.

Mi tehát a mi dolgunk? Meghallani a második szót és indulni. Bemenni a városba – teljesen, végig, minden tekintetben; tanulni az üzenet megfogalmazásának mikéntjét. Ebben van nagyon sok tennivalónk együtt az egyházmegyében. A teljes evangéliumot hirdetni – Isten igazságát és kegyelmét – mint a személyes és közösségi élet egyetlen egészséges módját.

A többi Isten és Ninive dolga.


Észak-Pest Megyei Egyházmegye, Mekis Ádám esperes

Acsa, 2018. május 27.

 

Tisztelt Ünnepi Közgyűlés!

Kedves Testvéreim!

 

Köszönöm a gyülekezetek és a lelkészek bizalmát, amellyel újra megajándékoztak és megbíztak az esperesi szolgálattal a következő hat évre. Nem szeretném elfelejteni azt a sok jót, amit eddig kaptam akár az elmúlt 12 évben, akár korábban.

Először Istennek adok hálát, hogy idáig megtartott a szolgálatban. Az Ő eszköze szeretnék lenni a továbbiakban is.

Megköszönöm a lelkészcsaládot, amelyben felnőhettem. Édesapámat, aki 30 évig volt esperes, és aki mellett észrevétlenül is naponként szívtam magamba ennek a szolgálatnak minden szépségét és nehézségét. A hiteles életű embereket, lelkészeket, akiket megismerhettem, akiktől olyan sok szeretetet, tanácsot, bátorítást, útmutatást kaptam és kapok.

Hálás vagyok a gyülekezetért, amelyekben szolgálhattam és szolgálhatok, a mellettem álló segítőkért és munkatársakért, az értem imádkozókért. Hálás vagyok családomért.

Nem szeretném elfelejteni, hogy az egyházmegyében az esperesi szolgálat nem cél, hanem eszköz. Nem szeretném elfelejteni, hogy az egyházban minden eseménynek, programnak és rendezvénynek, minden intézkedésnek és szabálynak a ránk bízottak javát, üdvösségét kell szolgálnia.

Megkérdezheti valaki: mi az, ami korunk rengeteg problémájából speciálisan Észak-Pest megyére vonatkozik? Vagy azon belül az evangélikusokra? A válasz sajnos az, hogy minden. Mert a globalizált világ egyik következménye az is, hogy minden hatás, amely máshol keletkezik, azonnal érezteti a hatását itt is.

Nagyon erősen el kell gondolkodnunk azon, hogy jó-e az, ahogyan csináljuk, és hogy nem kellene-e valahogy egészen máshogyan csinálni. Az egyháznak küldetése van a társadalom felé is. Ugyanis ha a magyar társadalomnak nem lesznek olyan erkölcsi mércéi, és olyan morális tartása, ami megakadályozza azt, hogy a politika, vagy a közélet bármit megtegyen velünk, és ott bármi megtörténhet, akkor valóban nagy a baj.

Vannak történelmi események, amelyek azt mutatják, hogy ennek a magyar nemzetnek egykor jól működött az erkölcsi érzéke és képes volt felkelni, sőt vérét adni azokért a lelki értékekért, amelyeket az életében érvényesíteni szeretett volna. Ezt tükrözi a megannyi háború és forradalom – utoljára az 1956-os forradalom – amelyek megmutatták a nemzet gerincét, tartását, önfeláldozását.

Az egyház tartozik azt az erkölcsi értékrendet hirdetni és képviselni az emberek között, amellyel Ura megbízta, és amely nem változik. Érvényes volt kétezer éve és jelenleg is. Hiszem, hogy azok a bajok, amelyektől a társadalom és az egyén leginkább szenved, pontosan a krisztusi értékrend hiánya miatt jött és jön létre. Különösen is elszomorító az a tény, hogy a hanyatlás, dekadencia pontosan a keresztyén hátterű kultúrából indult, terjedt és terjed ma is.

Az egyházat sokszor vádolják azzal, hogy egy ún. „magasabb értékrend” hirdetésével önmagát a társadalom, az emberek fölé helyezi, egy vélt erkölcsi magaslatról mindenkit lenéz. Ez így is lenne, ha önmagunkat hirdetnénk. De mi nem önmagunkat, a saját bölcsességünket, értékrendünket hirdetjük, hanem Krisztusét. Hiszem, hogy ez a keresztyén értékrend az elkövetkező idők viharait is ki fogja állni, de nagyon oda kell figyelni néhány megváltozott körülményre.

Először is tudomásul kell venni, hogy ennek a világnak a szemében az az egyház, amely évszázadokon keresztül abszolút tekintély volt, ma már nem az, és hogy az egyház értékrendje az emberek szemében csak egy a szabadon választható sokféle értékrend között. Csak akinek belső meggyőződésévé válik ez az út, fogja azt mondani Péterrel együtt: „Uram, kihez mehetnénk? Az örök élet beszéde tenálad van” (Jn 6,68). Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, nem lehet megkerülni az egyház hiteles szolgálatát, amelyet egyénileg és intézményesen végez. Ez már a misszió kérdése. A népegyházi kereteket lassan teljesen levetkőző egyház és a posztmodern ember szekularizmusa a mai Magyarország egész területét missziói területté teszi.

Persze mehet a szekér lendületből a népegyházi keretek között még egy ideig, főleg ha lejtőn halad, azaz folyamatosan a korszellemnek megfelelő engedményeket tesz. Emberek tetszését és a népszerűséget keresve. Meggyőződésem, hogy maga alatt vágja a fát az az egyház, amely rövid távú érdekei miatt olyan engedményeket tesz, ami hosszú távon visszaüt, azaz az emberek szemében jellegtelen, amorf egyházat eredményez, amelyhez már valóban nem is érdemes csatlakozni. Pál mondja kedves tanítványának, Timóteusnak, hogy lesz olyan idő, amikor az embereknek kedvesebb szavakra fog viszketni a fülük, azaz talán elvárják, hogy az egyház a maga tanításában menjen a világ után és igazolja eltévelyedettségük létjogosultságát is, „de te állj elő az igével, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” (2Tim 4,2). A mi dolgunk tehát nem annak az elbírálása, hogy alkalmas-e az idő az ige hirdetésére vagy nem, hanem a mag vetése, mert ha mi nem tesszük meg, akkor helyettünk senki sem fogja megtenni. Tehát a küldetés tartalma nem változott, legfeljebb a formája.

Azután tudomásul kell vennünk, – akár tetszik akár nem – hogy a minket érő hatások, de különösképpen a fiatalságot érő hatások alapvetően megváltoztak. Erre a földrajzi területre különösen is jellemző volt évszázadokon keresztül, hogy a gyermek alapvetően három nevelő hatásnak volt kitéve. Az első a család, amely hagyományosan keresztyén értékrendet képviselt, hiszen ezt vette át az őseitől. A második az iskola, amely ugyancsak tradicionálisan egyházi volt, és ebből kifolyólag hasonló értékrendű. A harmadik maga az egyház, amely szolgálatával mindkettőt segítette, erősítette.

Tudomásul kell venni, hogy korunkban a családokban a tradíció megszakadt (ez nem csak a keresztyén gondolkodásmódra, hanem mindenféle tradícióra érvényes). A 83%-ban nem egyházi fenntartású iskolák hangsúlyozottan  „értékrend-semlegességet” hirdetnek. Az egyház a korábbi tekintélyét és befolyását elvesztette, gyakorlatilag a fiatalság nagy részét el sem éri. Ráadásul emellé a három alapvető hatás mellé negyediknek betört az életünkbe a média, amely gyakorlatilag egy hatalmas „cloaca maxima”-ként mindent elönt, alattomos módon manipulálja és sajnos alapvetően determinálja fiatalok, de nemcsak fiatalok százezreinek és millióinak gondolkodását.

Ma az egyházi gimnáziumoknak az volna az alapvető feladatuk, hogy ne kontrollálatlanul ömöljön ránk az egoista, közösségi értékeket semmibe vevő gondolkodásmód és életforma, hanem mint egy állócsillag, mint egy örök viszonyítási pont, világítson a krisztusi rend. Ha ezt az egyházi gimnázium nem végzi el, akkor rajta kívül senki nem végzi el. Nagy segítséget jelenthet országszerte az evangélium terjedésében az egyházi iskolák rendszere, például itt Pest megyében az Aszódi Evangélikus Gimnázium. Ez azonban csak lehetőség marad mindaddig, amíg két feltétel be nem teljesül. Az egyik, hogy az evangélikus szülők valóban írassák be gyermekeiket, ha azt akarják, hogy ilyen értékrend mellett nőjenek fel. A másik feltétel, – amely ugyancsak minden egyházi iskolára érvényes – hogy olyan tanárok tanítsanak, akiknek gondolkodását áthatja a krisztusi norma. Ehhez biztosítani kell a keresztyén iskolákban tanító tanárok hittudományi alapismereteinek elmélyítését.

Külön kihívás mai korunkban a fiatal generációk eltávolodása egymástól és az egyháztól. Külön lelkészi napokat fogunk tartani az elkövetkező időben arról, hogy hogyan jelenik meg az életünkben, szolgálatunkban az X, Y, Z és az ezután következő generációk problémája.

Vannak olyan folyamatok a világban, még inkább az euroatlanti térségben, amelyeket nem tudunk befolyásolni, bármennyire is szeretnénk. Itt elsősorban a demográfiának az alakulására gondolok, amelynek a negatív tendenciái az utóbbi 15–20 évben vészesen fölerősödtek. A házasságkötések számának folyamatos csökkenése, ezzel párhuzamosan az úgynevezett élettársi kapcsolatok számának folyamatos emelkedése, a gyermekszám folyamatos csökkenése, a válások számának emelkedése – ezzel együtt a csonka családokban felnövő gyermekek számának ugrásszerű emelkedése –, a vidéki, ezen belül is a falusi emberek, fiatalok tömeges megindulása a városok felé. A hagyományos földműves kultúrának a teljes eltűnése a szemünk előtt zajlott le anélkül, hogy abba a legcsekélyebb módon beleavatkozhattunk volna. Tehát ezek mind olyan folyamatok, amelyeket az egyházak sem megállítani, pláne megfordítani nem tudnak, viszont a meglevő gyülekezeteink számára állandó gyengülését, vagy akár a teljes eltűnést is jelenthetik.

Az ősi latin nyelvű személyes bűnvallás: a „mea culpa, mea maxima culpa” – vagyis az „én vétkem, én igen nagy vétkem” vonatkozik-e ezekben a folyamatokban ránk? Véleményem szerint csak azért vállalhat az egyház – ezen belül is az evangélikus egyház – felelősséget és azért gyakorolhat bűnvallást, amely folyamatoknak az előidézője ő maga volt. A fent említett folyamatokat azonban nem az egyház idézte elő, sőt minden erejével igyekezett gátolni, bár nem sok sikerrel. Mondhatnánk azt, hogy azért, mert elvesztette a tekintélyét a társadalomban, vagyis a széles tömegek nem hogy nem kíváncsiak az egyház véleményére, tanítására, hanem a korszellemtől erősen befolyásolva azt hangoztatják, hogy az egyház, az egyházak ne mondják meg nekik, hogy hogyan éljenek. Nem vigasztal minket az a tény, hogy a tömegek nemcsak az egyházakra mondják ezt, hanem bárkire, aki megpróbálja őket vezetni, irányítani. Az evangélikus egyház és benne a lelkészek jó esetben mindig Isten igéjével megegyező módon prédikálnak és tanítanak. Ezért ennek az elutasítása, semmibevétele, nem egyszerűen az egyház, hanem Isten igéjének a megvetése. Az viszont már az egyház feladata, hogy olyan módon, formában hirdessen igét és tanítson, amelyből kiderül Isten szeretete, kegyelme, de Isten törvénye is, amely szintén az ő embert féltő szeretetéből következik.

A másik mai kihívás a falusi gyülekezetek elnéptelenedése. Azt tapasztaljuk, hogy 3–400 éves nagy anyagyülekezetek néptelenednek el 20–30 év leforgása alatt (Erdőkürt példája). Az emberek városba, még inkább a fővárosba, vagy a főváros környékére költöznek részben a munkalehetőség, részben a minőségibb élet reményében. Egyházunk is felismerte, hogy a tömegek agglomerációba való áramlását követnünk kell valahogy. A missziói stratégia legfontosabb pontja, hogy oda kell erőket fordítani, ahol az emberek megjelennek. Agglomerációs konferencián próbáltuk egymással a tapasztalatainkat, ötleteinket megosztani. Az hamar kiderült, hogy egységes ún. „agglomerációs stratégiát” nem lehet kialakítani, mert annyira eltérőek a telekülések adottságai, a már jelen levő gyülekezetek múltja és nem utolsósorban az ilyen jellegű településeken szolgáló lelkészek képességei, adottságai. A következő hat évben nem tudjuk megkerülni ezt a kérdést, sőt fő kérdéssé válhat megyénk területén. A településeken szolgáló lelkészeknek azonban saját maguknak kell megalkotni az azon a településen érvényes, vagy hatékony működést, missziót.

Nem azért szólok a hatékonyságról, mert divatba jött, hanem mert az egyházban létszükséglet a lehetőségek lehető legjobb kihasználása. Az aratnivaló sok, a munkás kevés – mondja Jézus. Sokkal több a munka, mint az erőnk. Lelkészként belülről tudom, hogy milyen sok a feladat; mennyi munka, mennyi teher nyomja egy-egy lelkész vállát. Segítenünk kell egymást abban, hogy okosan dolgozzunk!

- Amit lehet, egyszerűsíteni kell.

- A munka megkönnyítésére be kell vonni a modern technikai eszközöket, esetleg a közösségi médiát. Segítenünk kell egymást ezek bölcs felhasználásában.

- Egyházmegyei alkalmainkat jobban ki kell használni. Komolyabb előkészülettel, szervezéssel többeket gazdagíthatnának alkalmaink.

- Erőnk és teljesítőképességünk határán roskadozva fel kell fedeznünk, hogy komoly tartalékok vannak segítő szándékú gyülekezeti tagjainkban. Sokan nagyon szívesen segítenek, ha megkérjük őket. Feladatunk, hogy a ránk bízott értékekkel, talentumokkal maximálisan éljünk.

A mai kort felfoghatjuk úgy is, hogy Isten előhívja szolgáit és kiosztja nekik a talentumokat, hogy kezdjenek vele valamit. Bevallom, hogy én is jobban örültem volna annak, hogy ha az európai kultúrának és benne a keresztyénségnek nem ebben a hanyatló korszakában kapom az elhívást az Uramtól. De ha ebben kaptam, ebben kaptuk (itt most mindnyájan) a talentumainkat, azaz az adottságainkat, a lehetőségeinket, akkor Isten most is azt várja, hogy megduplázzam, megduplázzuk és semmiképpen el ne ássuk.

Isten kezében szeretnék ebben engedelmes szerszám, eszköz lenni. Ugyanakkor kérem mindnyájatok segítségét, támogatását, imádságát is!

Isten kegyelme legyen egyházmegyénkkel!

 

Hajdú–Szabolcsi Egyházmegye, Zsarnai Krisztián esperes

Nyíregyháza, 2018. június 23.

 

 

Tisztelt Ünnepi Közgyűlés!

Látom az ünnepi közgyűlést, hogy türelme és ünnepi hangulata is véges. Ezért arra gondoltam, esperesi székfoglalómat két szóval foglalnám össze: „végezzük tovább”. De talán méltatlan lenne ennyire rövidre fogni és két szóval „összecsapni” egy ünnepi beszédet. Mindenekelőtt hálás vagyok Istennek, hogy méltatlanságom, alkalmatlanságom ellenére mégis úgy látta, folytathatom ezt a megbízatást. Szeretném köszönetemet kifejezni az egyházmegye gyülekezeteinek, elnökségeinek, presbitériumainak, hogy jelöltek, támogattak, elfogadnak, és szeretettel vesznek körül. Végtelenül hálás vagyok elnöktársamért, Márföldi Istvánért, akinek személyében rendkívül szeretetteljes, támogató szándékú elnöktársat kaptam és rendelt mellém az Úr! A hat év közös munka és szolgálat alatt sokat tanulhattam tőle. Kimértsége, higgadtsága, türelme nagy hatással volt rám, formálta jellememet, személyiségemet. Kedves István! Köszönöm neked ezt az együtt töltött hat évet és hálás vagyok érted! Hálás vagyok a kerületi elnökségért, különösen püspök úrért, aki püspökként, ha kellett, akkor intett, ha kellett, bátorított, segített és kísért, s bízom abban, továbbra is számíthatunk szerető, pásztoroló támogatására. Köszönöm püspök úr támogatását.

Hálás vagyok a munkatársaimért, akik a hétköznapi életben velem együtt fáradoznak, segítenek, tanácsolnak és az egyházmegye és a gyülekezet ügyes-bajos dolgait intézik, szervezik. Köszönöm nektek!

Azt gondolom, a legnagyobb áldozatot pedig a feleségem és családom hozza, aki rengeteget nélkülöz, sokszor hagyom egyedül őket szolgálataim miatt, és hűségesen elhordozzák hiányomat és gyengeségeimet. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen társat kaphattam Tőle Nóra személyében!

Befejezésül pedig székfoglalómnak mi a magva? Szeretnék hűséges lenni az Úrhoz, aki szolgálatba állított, aki követésre hívott. Szeretném hűen végezni szolgálatomat Isten akarata és terve szerint. Szeretnék engedelmességben élni és felülről kapott bölcsességgel igazgatni az egyházmegye gyülekezeteinek és intézményeinek életét azzal az Igével, amit a Példabeszédek könyvében olvashatunk: „Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!” (Péld 3,5). Vannak gyengeségeim, amit kérlek, hordozzatok, krisztusi lelkülettel és indulattal szeressetek ki gyengeségeimből és kérlek benneteket, legyetek megbocsátóak, ha nem úgy szólok, ha nem az az indulat van bennem, ami Jézus Krisztusban megvolt, bocsássatok meg. Szeretnék áldást kívánni új elnöktársamnak, Veczán Lászlónak, s kívánom, hogy Isten gazdagon áldja meg együttműködésünket és gyümölcsöző legyen munkánk, amelyet gyülekezeteink, intézményeink arathatnak le.

Székfoglalómat azzal kezdtem, hogy „végezzük tovább”. Folytatjuk azzal a lelkiséggel, irányvonallal, amit hat éve elkezdtünk, azokkal az évek folyamán kiforrott gyülekezeteket építő programokkal, amelyek erősítik közösségeinket. Végezzük tovább evangéliumi lelkülettel az Ige szolgálatát, hogy ébredés legyen szeretett egyházunkban, hazánkban és – ahogy az Ige mondja –„Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel” (ApCsel 2,47), növelje a megtérőkkel, a bűnbánókkal, az új életben járókkal, az üdvözülőkkel egyházmegyénk gyülekezeteit. Ehhez adjon az Úr erőt és bölcsességet! – ezt végezzük tovább!

 

Nógrádi Egyházmegye, Szabó András esperes

Vanyarc, 2018. május 27.

 

Luther Márton ezt írja a lelkészi szolgálatról: „Ahogyan szoktuk is mondani, három dologról lehet felismerni a jó igehirdetőt: először is a fellépéséről, másodszor ahogy elkezd beszélni, és mond valamit, harmadszor pedig, hogy be is tudja fejezni a mondandóját. Fellépés alatt azt értem, hogy tanítóként és igehirdetőként jelenik meg, olyan emberként, aki tud, és akinek kell is prédikálnia, mert Isten hívta el, és nem saját indíttatásból cselekszik… A másik dolog az, ahogy az igehirdető beszélni kezd. Az is ismertetőjegye egy jó prédikátornak, hogy nemcsak nem tartja csukva a száját, és nem csupán nyilvánosan végzi a szolgálatát, hogy mindenkinek hallgatnia kell és figyelni rá, akinek isteni joga és megbízatása van a szólásra, hanem az is, hogy bátran nyitja ki a száját, vagyis: hirdeti az igazságot és azt, amit Isten neki parancsolt…” Luther a Hegyi beszédről szóló igehirdetésének előszavában látta fontosnak az előbbi megállapításokat. (LVM 6. kötet 381–383. oldal).

Hogy miért fontos ez? Az Ágostai hitvallás 7. cikkében ezt olvashatjuk: „Tanítják továbbá, hogy az egy anyaszentegyház minden időben megmarad. Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok, vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek”. Az egyház jelene és jövője összefügg az evangélium tiszta hirdetésével. Ez egyszerre sok-sok kérdést felvet.

  1. A lelkészi szolgálat szíve-közepe maradhasson az evangélium hirdetése. Tenni kell érte, hogy ne hullafáradtan essünk bele az igehirdetésbe vagy az igehirdetésre való készülésbe, ne erőnek erejével kelljen felvonszolnunk magunkat a szószékre. Az igehirdetés és a készülés maga is jelentsen örömöt az igehirdetőnek, hiszen csakis az örömmel végzett munka lehet hatékony és áldásos. Az Isten szent igéje pedig a készülésen kívül is legyen fontos, igazi forrás, ahogyan Kórah fiai körtáncban énekelték: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7). Tiszta forrásként mint Isten teremtő szava szólaljon meg az ige a szószéken, a kereszteléseken, az esküvőkön és a temetéseken egyaránt – hogy élet támadjon!

Természetesen a mai gyakorlati gyülekezeti élet szükségessé teszi, hogy a lelkész más szerepekben is helyt álljon. Az elmúlt évek óriási változást hoztak a hitoktatás terén, hét közben órarend szerint élő pedagógusokká lettünk. Fárasztó szolgálat, olykor a gyermekek magaviselete miatt, máskor saját unalmasságunk miatt. Látnunk kell, hogy ma a legtöbb gyermek bibliaismeret és hit terén csak azt kapja, amit a hittanórán kap. Az egészséges, keresztyén, gyermekeket hitben nevelő család ma ritka, mint a fehér holló. Ne keressünk azonnal gyümölcsöt és visszaigazolást, amikor azt várjuk rögtön, hogy vasárnap minden hittanosunk ott legyen szüleivel együtt a templomban. Hihetjük, hogy Isten igéje nem tér vissza üresen és dolgavégezetlenül még a hittanórákról sem (Ézs 55,11). Megfontolandó, hogy az óraszámok miatt több egymáshoz közel eső gyülekezet főállású hitoktatót alkalmazzon, ezzel tehermentesítve és más szolgálatra felszabadítva a lelkészt. Azonban teljesen nem maradhatunk ki a hitoktatásból, hiszen a gyermekeken keresztül is érzékeljük az aktuális társadalmi mozgásokat, folyamatokat, a gondolkodás változását.

Óhatatlan az is, hogy a lelkész valamilyen szinten részt vegyen a különféle pályázati vagy éppen felújítási munkálatokban. Egy-egy elnyert pályázat, legyen templom- vagy parókia-felújításról szó, vagy gyülekezeti programok szervezéséről, bizony akár több évre is speciális irányt szabhat a lelkész szolgálatának. Ilyenkor automatikusan beugrik nekünk, hogy osszuk meg a terheket, ne egyedül cipelje senki. A kérdés csupán az, hogy van-e alkalmas és elszánt, megfelelő kompetenciákkal és elegendő idővel rendelkező munkatárs, aki bevonható. A tapasztalatok vegyesek. Nagy ajándék, ha van emberünk.

 

  1. A gyülekezetnek, s most külön kiemelem, a közelmúltban megválasztott tisztségviselőknek is felelőssége van az igehirdetőért. Pál nem véletlenül látja el munkaszervezési tanáccsal az ifjú Timóteust: „Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki harcosává fogadta” (2 Tim 2,4). A mindennapi élet gondjai lefele húzzák az embert, értékes energiákat visznek el. A presbitériumok tegyenek arról, hogy ne a lelkészüknek kelljen aggódni, hogy ki vágja le a füvet a temetőben, amikor sokat esik az eső, lesz-e elég pénz a pénztárban hónap végén–elején, hogy felvehesse a fizetést, ki fogja kitakarítani a gyülekezeti termet stb. „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét” (Gal 6,2). Tehát nem a mindennapi élet gondjai felett akarunk lebegni, hanem közös teherhordozást kérünk.

Kérjük a gyülekezetek és tisztségviselők imádságát, hiszen lelki–szellemi harcban állunk. Sok minden meg akarja gyengíteni az igehirdetés erejét kívül és belül. Nem magától értődő, automatikus jelenség a jó, krisztocentrikus igehirdetés. Pál apostol is szükségét érzi, hogy az imádság témájává tegye az igehirdetést. Mert nem csak úgy magától jön a szó, hanem harc és tusakodás van mögötte, az ajándékozó Isten kegyelme. „Az imádkozásban legyetek kitartóak és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni. Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát.” (Kol 4,2–3)

 

  1. Szorosan ide kapcsolom, közös ügyként mindannyiunk elé a lelkészutánpótlás kérdését. A katolikus egyházban hosszú évek óta folyamatosan jelenlévő problémát mi sem nézhetjük üvegfalon keresztül. Kezdek nosztalgiával gondolni a 2000-es évek elejére, közepére, amikor nem okozott különösebb gondot egy-egy lelkészi állás betöltése. Isten kegyelméből viszonylag hamar rátalált egymásra lelkész és gyülekezet. A Hittudományi Egyetem lelkész szakos hallgatóinak, valamint az előttünk álló években nyugdíjba menő lelkészek számának arányából egyszerű matematika annak megállapítása, hogy a helyzet fokozódni fog. A dolgok természetéből adódik, hogy általában a vidék érzi meg először a problémákat. Ezért fontos, hogy a fogyatkozó létszámaink ellenére is, továbbra is küldjünk teológusokat a Hittudományi Egyetemre. A dolog olyan egyszerűen hangzik. Mi kell hozzá? Élő, eleven gyülekezetek és ifjúsági körök. (Mivel Nógrádban nincs egyházi általános iskola vagy gimnázium, az intézmények és azok lelkészeinek felelősségéről nem szólok.) A leendő lelkésznek először a Krisztus nyomán kell elindulnia hitben – keresztyén családból és gyülekezetből – hogy azután a szolgálatra hívó hangot is meghallja. A belső elhívást megerősíti a külső, amikor Isten egy emberen keresztül is megerősíti szándékát. A lelkészutánpótlás kérdését egyszerű marketingfogásokkal nem lehet megoldani. Ébredő, ébren lévő gyülekezeti közösségekre van szükség sok-sok imádsággal: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az ő aratásába” (Mt 9,38). Igaz mindez a késői elhívású szolgálattévőkre is. Egyetemünk kitárja a kapuit előttük is. Ez egyfajta gyülekezeti öngondoskodás is lehet. A reformáció 500 évének megünneplésének fontos része volt egyházmegyénkben a gyülekezeti munkatársképző tanfolyam megszervezése. Köszönjük Szebik Imre püspök úr és az előadók munkáját. Azt gondolom, hogy a képzés legnagyobb hozadéka az volt, hogy a résztvevő mintegy 40 gyülekezeti tagban tudatosodott a gyülekezetek iránti felelősség.

Az útmutatóbeli esti igesorozatunk hetek óta a Zsidókhoz írt levélből van kijelölve. Már egyáltalán a levél léte is igazolja, hogy a különböző körülmények között élő keresztyén gyülekezetek kezdettől fogva rászorultak a biztató szóra. Akkor és ott bizony valóság volt a hit üldözése, és az ebben való helytállás. Ma itt Nógrádban (s az ország sok területén) a negatív demográfiai folyamatok, a munkahelyek és jobb lét reménysége utáni elvándorlás, a vidéki népesség elöregedése jelent problémát. A megoldás, a gyógyszer akkor és ma ugyanaz. Az alapokat érdemes megszilárdítani.

 

„A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett.” (Zsid 10,23) Lehet, hogy sok mindent fel kell adnunk, ami korábban biztosnak tűnt, de a hitvallássá váló reménységet nem adhatjuk fel.

Ragaszkodjunk Jézus Krisztushoz. „Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által, és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel…” (Zsid 10,19–22) Vagyis szeressük Urunkat, aki életét adta értünk, s halála által új és élő utat nyitott meg előttünk. Új, mert addig a jeruzsálemi templomi és papi szolgálat azt szimbolizálta, hogy el van zárva előttünk az út az atyához. De halála által ő maga lett az út. Élő is ez az út, mert az életet találjuk meg rajta. Ő megigazít és hitet ad Szentlelkével, ezért mehetünk a szentélybe az Atya elé.  

Ragaszkodjunk azokhoz, akik testvéreink a hitben. „Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.” (Zsid 10,24) Becsüljük meg azokat, akikkel együtt járunk az úton. Ma nagy kísértés a privatizált és exkluzív keresztyénség. Isten felhasznál bennünket egymás buzdítására. Közösségben egészségesen fejlődik a hit és a lélek. Közösség, hívő testvérek nélkül eltorzulunk, biztossá válunk tévedéseinkben. Jézus közösségeknek jelenik meg, különösen is feltámadásának napján. Tartsuk számon egymást, lelkész a híveket, és gyülekezeti tagok is egymást. Dávid zarándokénekéből tudjuk: „Ó, mily szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!... Csak oda küld áldást az Úr, és életet mindenkor” (Zsolt 133, 1.3).

Ragaszkodjunk evangélikus egyházunkhoz, gyülekezetünkhöz. „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el…” (Zsid 10,25) A tavalyi évben ünnepeltük a reformáció kezdetének 500. évét. Ökumenikus szellemben, más keresztyén felekezetek megbecsülése és tisztelete mellett is van jogunk a saját egyházunkat a legjobban szeretnünk, legutóbbi, 500 éves múltjával együtt. Ebben a közösségben hívott el minket Krisztus az ő követésére és szolgálatára úgy, hogy megszólított igéjével és bőséggel adott hitbeli példaképeket is, akiknek az útja követésre méltó, mert ők is az új és élő úton haladtak a szentély felé. Amennyire rajtunk múlik, kötelességünk megőrizni ezt a közösséget olyannak, ahol az Úr Lelke továbbra is végezheti üdvösségre vezérlő munkáját. Ebben az élő közösségben – és ez nem létszámfüggő – láthatjuk a csodát, hogy továbbra is épül az egyház, amelyen a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni (Mt 16,18).

Ragaszkodjunk a munkához. Az előbbieknek nem mond ellent az, hogy amit ránk bíz Urunk, azt nekünk kell megtennünk. A munka szeretete az egyházban és a lelki dolgokban is fontos. Nem a semmittevést akarja megáldani a mi Istenünk. Tavaly, amikor a Felvidéken bicikliztem, feltűnés nélkül olvasgathattam az evangélikus lelkészi hivatalok hirdetéseit. Selmecbánya, Körmöcbánya, Zólyom, Garamszeg, Besztercebánya s más településeken is elképedve láttam, hogy mennyire intenzív náluk a nyár. Különféle gyermek- és ifjúsági táborok egész sorozata volt meghirdetve. Egyik lelkésznő elmondta, hogy 10–15 éve még 7–8 táboruk volt nyaranta, ma, mivel jóval kevesebb már a gyermek, csak 4–5 tábort rendeznek. De így is áldás van rajtuk – mondta. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak akkor lehet jó a lelkiismeretünk és csak ott épülhet az egyház, ahol valaki beleszakad. Szükség van a pihenésre és feltöltődésre. Aki az időt megteremtette, erre is megadja a lehetőséget. De a munkát, a fáradtságot, a küzdelmet a lelki munkában sem spórolhatjuk meg. Beleértve az imádságot, a könyörgést is. Isten adjon mindannyiunknak erőt hozzá.

Luther Márton szerint fontos, hogy az igehirdető be is tudja fejezni a mondandóját. Érdekes módon ezt nem is taglalja különösebben a Hegyi beszéd bevezetőjében, sőt a boldogmondások végén sem. Kerestem, kíváncsi lettem volna valami magyarázatra, azután rájöttem, ez nyilván azért van, mert annyira egyértelmű. Úgyhogy megfogadom Luther tanácsát.

Erős vár a mi Istenünk!

Valamit mégis: köszönetet mondok, hogy eddig elviselték a szolgálatomat, s köszönöm az újbóli bizalmat. Köszönöm mindazok szolgálatát, akikkel eddig is vagy ezután is együtt haladunk az úton.