Valóban hitetlen Tamás ő? Nevezzük inkább kételkedőnek. Aki nem képes azonnal és minden további nélkül hinni. Aki tapintható, empirikus bizonyítékokat keres. De Jézus nem hagyja magára kételkedő tanítványát sem. Nyolc nap múltán neki is megjelenik, és az ő különleges igényét teljesítve ezt mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra…” (Jn 20,27a)
A történet drámaisága méltán ihletett meg számos művészt. Ez a jelenet látható a kelenföldi evangélikus templom oltárképén is. A kortárs költő, Görgey Gábor egyenesen odáig megy, hogy valamennyi tanítvány között Tamást nevezi a legmerészebbnek:
Izgalmas ez a költői kísérlet, ám az evangéliumokat jól ismerő és amúgy tűpontos Görgey ezúttal figyelmetlenül olvassa a bibliai szöveget. Ott ugyanis nincs arról szó, hogy Tamás megérintené Jézus sebeit! Jóllehet immár megtehetné. Ám Jézus szava elég neki. Az előbbi mondat ugyanis így folytatódik: „…és ne légy hitetlen, hanem hívő!” (20,27b) Ezért leborul előtte, és ezt mondja: „Én Uram és én Istenem!” (20,28) Jézus válasza máig érvényes igazságot fogalmaz meg: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (20,29)
Kívánom, hogy idei húsvétunkon tudjuk átélni az újra megtalált közösség örömét, és mi is jussunk el erre a hitvallásra.
Erre azonban csakis azért lehetünk képesek, mert Jézus belép a mi bezárkózó életünkbe. Mint ahogy meglepte a tanítványokat, akik félelmükben pedig bezárkóztak. A János evangélista által elbeszélt történetnek van egy hangsúlyos félmondata: Jézus „megállt középen” (20,19). Nem oldalt, a fal mellett, nem a sarokba állítva, hanem középen. Mindez ráadásul megismétlődik Jézus másodszori látogatása során, amikor már Tamás is közöttük van: ő akkor is „megállt középen” (20,26).
Ebben a pontban ragadható meg a húsvéti esemény lényege. Ez adhat csak értelmet az egyház létének, de személyes életünknek is: ha engedjük, hogy Jézus álljon középen.
Szüntelen önvizsgálatot kell tartanunk: kit vagy mit tartunk életünk középpontjának? Mi jelenti számunkra az origót? Ha engedjük, hogy Jézus álljon középen, és mi vele maradunk, akkor elkerülhetjük a szélsőség csapdahelyzeteit. Tanulságos és ma is érvényes Babits Mihály Jobb és bal című versének ez a néhány sora:
A világ játszani próbál velünk: mint labdát ide vagy oda akarnak dobni. Jobboldalinak vagy baloldalinak szeretnének látni. Babitscsal együtt sírnunk kell ezen, hiszen e kategóriák egyrészt nagyon földiek és a politika világából valók, másrészt a jobb és a bal sokszor reménytelenül összekuszálódik. Ami biztos kell, hogy maradjon: a jézusi középpont. Akihez mérnünk kell vágyainkat és álmainkat, akitől nem szabad eltávolodnunk. Mert ha róla leválunk, akkor menthetetlenül a perem felé sodródunk.
Tamás hibáját nem a kételkedésben látom. Nem lehet ugyanis vitatni, hogy a kritikus gondolkodás, a szkepszis újra és újra előrelendítette a tudományt. Másban érzem Tamás gyengéjét. A jelek arra mutatnak, hogy ő valami oknál fogva kivált a közösségből. Természetesen csak fantáziánkra hagyatkozunk, amikor eljátszunk a gondolattal, hogy ő még a többi tanítványnál is jobban félt, és menekülőre fogta. Esetleg Júdás példáját akarta követni. Vagy ellenkezőleg: máris vissza szeretett volna illeszkedni a civil életbe, feledve a Jézussal töltött három évet. Tény, hogy nem volt jelen, amikor Jézus odalépett tanítványaihoz. Csaknem végleg a perifériára került. De Jézus másodszor is, immár az ő jelenlétében is felfedte önmagát. Megállt középen. Azt akarta, hogy tanítványa ne legyen hitetlen, hanem hívő.
Vagyis ne maradjon a peremen, hanem kerüljön ő is középre, oda, ahol Jézus áll.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 11–12. számában jelent meg 2018. március 25-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.