A rendezvény egyik fővédnökeként néhány biblikus gondolatot osztottam meg a résztvevőkkel. Tekintettel arra, hogy ez immár negyedik Keresztény Sziget, három korábbi – bibliai – szigetet mutattam be.
Az első szigetre az Ószövetségből hoztam példát. Ézsaiás itt így prófétál az Úr szenvedő szolgájáról: „Nem kiált, nem lármáz, / és nem hallatja szavát az utcán. / A megrepedt nádszálat nem töri össze, / a füstölgő mécsest nem oltja el / (…) / tanítására várnak a szigetek…” (Ézs 42,2-4) Ez a messiási tartalmú prófécia az alázatos Jézusban teljesedik be, aki ugyanakkor erőteljes misszióra is biztat. A szövegösszefüggésben ugyanis a szigeteken élők a pogányokat jelenti. Jézus mai népe is szelíden, ám egyértelmű tanúságtétellel kell, hogy a világ felé forduljon.
Második példámat az Újszövetségből hoztam. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv vége felé arról olvasunk, hogy a fogoly Pált hajón Rómába viszik. A 27. fejezet szemléletes leírásából tudjuk, hogy forgószél csapott le a hajóra, amely immár kormányozhatatlanul sodródott. A matrózok leeresztették a vitorlát, a hajótestet a zátonyok miatt alul átkötötték, aztán már a felszerelést is kidobálták. Ekkor felállt Pál, és elmondta, hogy nem lett volna szabad elindulniuk. Szava egy ponton profetikussá váltott: „Jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. És ezt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért legyetek jó reménységben, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” (Csel 27,23-26) Úgy is történt. Ez a sziget pedig Málta volt. Málta a bizonyságtétel és a hitvallás szigete. Pál immár nem egy semmibe vett fogoly, hanem tanúságtevő. A folytatás is tanulságos. Csak előítéleteket levetkőző alázattal lehet a narrátor Lukácsnak ezt a mondatát olvasni: „A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk., mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és hideg miatt mindnyájunkat befogadtak.” (Csel 28,2). Miután pedig Pál felgyógyult a halálosnak hitt viperamarásból, ő maga gyógyított meg egy lázrohamoktól és vérhastól szenvedő embert, sőt az epizód ezzel a mondattal zárul: „A többi beteg szigetlakó is odament hozzá, és meggyógyult” (Csel 28,9). Így lehet a keresztény sziget a tanúságtételek után a csodákat tevő Istennek köszönhetően a gyógyulások színtere.
Végül a harmadik: Patmosz szigete. A Biblia utolsó könyvében így mutatkozik be a szerző: „Én, János, testvéretek és társatok a szenvedésben, a Patmosz nevű szigeten voltam az Isten igéjéért és Jézus bizonyságtételéért” (Jel 1,9). Ez a Földközi tengeri sziget amolyan fegyenctelep volt: ide száműzték azokat, akik nem voltak hajlandók hitüket megtagadni, és nem hódoltak be a császárkultusznak. János aztán így folytatja ezt a helymeghatározást: „lélekben elragadtattam az ÚR napján” (Jel 1,10). Mindez nem kevesebbet sejtet, mint hogy ő az Úr napján, vasárnap, istentiszteletet tartott. Akár egymagában. Ahogy egy kései utóda, Keken András tette 1950 nagypéntekén a hírhedt ÁVO pincéjében, az Andrássy út 60-ban. Az akkori kor egyházüldöző hatalma által félreállított lelkész ezzel a címmel írt verset: Magamnak prédikálok. Ő akkor így határozta meg a mag patmoszi helyzetét: „A cellám falára / Keresztet rajzoltam, / Eléje állottam / Aztán prédikáltam; Nem gyülekezetnek / Csak árva fejemnek. / (…) / A cellám faláról / Vízcseppek csepegtek, / Árva két szememből / Könnycseppek peregtek.” Keken András számára nagypéntek még az ÁVÓ kínzókamrájában is az Úr napja maradt. Ezért zárhatja versét ezekkel a sorokkal: „De én feledve bajt, / Nyirkos cellafalat / Az értem szenvedő / Krisztus vére alatt / Nagypéntek ünnepén / Boldog voltam s szabad!”
A Jelenések könyve arra emlékeztet minket, hogy az első század keresztény szigete az üldöztetéssel függött össze, és nagyszerű példát adott az elnyomással dacoló hitvalló magatartásra.
Ilyen előzmények után érkeztünk el a negyedik Keresztény Szigetre. Igei köszöntésem végén hangsúlyoztam, hogy itt is – majd közösségeinkbe és általában a világba visszamenve – a misszió, a tanúságtétel és a hitvallás emberei kell, hogy legyünk.