Életrajzi adatok
Fabiny Tamás 1959. február 5-én született Budapesten. 1982-es lelkésszé avatása után 1986-ig a Siófok – Kötcse – Balatonszárszó társgyülekezetben volt segédlelkész, majd 1986-tól Budapesten, a kőbányai evangélikus gyülekezet lelkészeként szolgált.
1990 óta óraadóként, 1999 szeptemberétől 2006-ig főállásban tanított az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. 2005-ben a köztársasági elnök egyetemi tanárnak nevezte ki.
A 37 éves kényszerszünet után újra induló fasori Evangélikus Gimnáziumnak négy éven keresztül volt hitoktatója.
1998-ban „magna cum laude” minősítéssel teológiai doktorátust szerzett az erlangeni egyetemen.
1996 és 2006 között a Duna Televízió külső munkatársaként vallási műsorokat szerkesztett.
2005 novemberében a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének püspökévé választotta. A püspökök közötti feladatmegosztás alapján a következő országos szintű munkaterületeket is felügyeli: médiamunka, diakónia, külügyi kapcsolatok, lelkésztovábbképzés.
A Lutheránus (Evangélikus) Világszövetségnek alelnöke, a Keresztény-Zsidó Társaságnak ügyvezető elnöke.
Megjelent könyvei (részben biblikus, részben egyháztörténeti tárgykörben, illetve fiataloknak szóló kiadványként:
- „Hogy néki szent házat építs” – Józsa Márton és a siófoki templom, 1990. (2. kiadás: 2010.)
- „Sem magasság, sem mélység” – Keken András életregénye, 1993.
- Erzaehlte Dramen [német nyelvű doktori disszertáció Jézus példázatairól], 2000.
- Ajtórésnyi zsoltár, 2001.
- Kereszt fogantyú nélkül, 2013.
- A kötényes Isten - Igehirdetések az irgalomról és a vigasztalásról, 2016.
Ars poetica
Ige: „…a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.”(Róm 8,19)
Kifejtése: Évtizedek óta dolgozik bennem ez az ige, amióta 17 évesen, a budavári ifjúsági körben – egy laikus testvértől! – igehirdetést hallottam róla. Keresztény küldetésünk célját és irányát határozza meg. Nem maradhatunk rejtve, inkognitóban, hanem nyilvánosság elé kell állnunk. A teremtett világ Róm 8-ban ábrázolt vajúdása, sóhajtozása és feszült várakozása ma is mindennap tapasztalható valóság. Fontosak lehetnek a politikai, közéleti, ökológiai stb. szempontok, de a végső kérdésekre azon keretek között nem lehet választ, a legfőbb nyomorúságokra pedig megoldást találni. Ezért is döntő fontosságú a keresztyének felelőssége: betöltjük-e hivatásunkat? Méltóak vagyunk-e arra, hogy Isten fiainak neveztessünk? A fenti ige nemcsak tükröt tart elénk, hanem meg is erősít küldetésünkben.
Püspökjelölti interjú
Megjelent az Evangélikus Élet 2005. november 13-i számában
Hogy értékeli Ön a magyar evangélikusság lelkiségét? Tud-e az egyház tenni valamit abban szervezetileg, hogy a gyülekezetekben mély lelki munka támadjon?
Meggyőződésem, hogy szinte minden gyülekezetben létezik/létezhet egy olyan kis közösség, amely imádságos lelkülettel vesz/venne részt az egyház életében. Ezek a testvérek többnyire még az egykori ébredés (például az evangélikus evangélizáció) gyermekei. Nagyon meg kell őket becsülni, hálát adva azért, hogy hitükkel, kegyességükkel a legnehezebb időben is segítettek a gyülekezetek megmaradásában. Sajnálatos tény viszont, hogy sok gyülekezetben kevés jele van az egészséges kegyességnek, sokszor csak a megüresedő formaságok maradtak meg. Miként lehet ezen segíteni? Luther szava irányadó lehet: „Ha egy kocsis megtér, azt legelőször a lovai fogják észrevenni.” Vagyis: ha egy lelkész megtér, azt legelőször a hívei fogják észrevenni. Ezért létszükséglet a lelkészevangélizáció.
Mi a véleménye a manapság gyakran előtérbe kerülő liturgiai változásról?
Emlékszem, hogy a gyenesi ifjúsági konferenciákon már a ’80-as évek elején használtuk a 17-es liturgiát, benne olyan fordulatokkal, mint „az Úr legyen veletek – és a te lelkeddel”. Hasonlóképpen a teológián is rendszeresek a liturgikus éneklések. A magam részéről igen szépnek és tartalmasnak tartom a „pax”-ot, vagyis a padszomszédokkal való kézfogást a megbékélés jegyében. Szeretem az erdélyi magyar evangélikusok gazdagabb liturgiáját is. A „sursum corda” pedig kifejezetten segít az áhítat átélésében. DE! Mindezt csak türelmes magyarázatok kíséretében, megfelelő ütemben és kizárólag alternatív megoldásként tudom elképzelni.
Miben látja Ön a püspöki tevékenység helyét, létjogosultságát a Magyarországi Evangélikus Egyházban?
Egyértelműen a „pásztorok pásztora” kell, hogy legyen a püspök. „Episzkoposz” az ApCsel 20,28 értelmében: „Viseljetek tehát gondot magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé (felvigyázóivá) tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát…” Attól tartok, sok lelkész érzi magát magányosan a szolgálatban. Sok a kiégés, elkopás, ellanyhulás. A preventív beavatkozás, jól időzített beszélgetés, személyes találkozás nagyobb bajokat előzhet meg. Bizalmi légkörben talán még időben lehet őszintén és testvéri módon beszélni az esetleges hitbeli kétely, magánéleti válság vagy akár a lelkészi alkoholizmus kérdéseiről.
Fontos továbbá, hogy a püspök tudjon és merjen víziót megrajzolni, teológiai kérdésekben tisztán lásson, és legyen szava a közéletben is. Eközben nem külső tekintélyre kell törekednie.Sándor Pál filmjeinek egy-egy mondata érvényesíthető: „Kell egy csapat”, „Egyedül nem megy”. XXIII. János pápa imádsága is megszívlelendő, amikor „egy szikrányi humort” kér szolgálatában.
Kívánatos, hogy a püspökhelyettes ne csak névleges tisztséget viseljen, hanem legyen tényleges munkatársa a püspöknek, aki tudatosan meg is osztja vele a feladatokat. Jóllehet a püspököt jelen törvényeink szerint a nyugdíjas korig választják, adódhat olyan helyzet, hogy már korábban – önként, emelt fővel és jó lelkiismerettel – leteszi ezt a szolgálatot, és példának okáért gyülekezeti lelkészként szolgál tovább.
Hogy látja Ön ma az ökumené helyzetét egy olyan országban, ahol az evangélikusság egyre inkább kisebbségbe szorul felekezeti értelemben?
A kisebbségi lét mindig kihívást jelent: tudjuk, hogy kik vagyunk, hagyományainkra jó értelemben büszkék lehetünk. De a görcsös bizonyítási vágytól is meg kell szabadulnunk. A „protestálás” eredendően nem tiltakozást jelentett, hanem tanúskodást valami mellett (pro-testo!). Jó lenne ezt komolyan venni.
Mekkora esélyt lát Ön az evangélikus gondolkodás megmaradására egy vallásilag felhígult társadalomban?
Nem kell a társadalmi változások után futni, nem kell mindenáron és mindenhol jelen lenni, de megfelelő helyen és időben igenis lehet tematizálni a közvéleményt. Az eddigi, többnyire re-aktív magatartás helyett inkább a pro-aktív lépések híve vagyok.
Mit lehetne tenni az egyház anyagi önállósodásáért? Kell-e egyáltalán ezzel foglalkozni? Hogy lehetne jól felhasználni az egyházi vagyont?
Teljes önállósodás aligha lehetséges, hiszen az egyházak közfunkciókat is ellátnak. A mindenkori kormánnyal való tárgyalások során azt kellene elérni, hogy a támogatás ne hullámzó legyen, ne függjön az aktuális hatalom jó- vagy éppen rosszindulatától. Egységes rendszerű, kormányzati ciklusokon átívelő rendszert kell kitalálni, hiszen az sem jó, ha az egyházat a hatalom a maga tenyeréből eteti, és az sem, ha megvonásokkal bünteti. Hitéleti téren viszont minél inkább törekedni kell az önállósulásra. Két konkrét javaslatom: 1) belső, magyar „Partnerhilfe”, vagyis a tehetősebb gyülekezetek támogassák a kisebbeket; 2) az amerikai modell tanulmányozása, ahol lényegében a hívek adománya biztosítja a hitéleti tevékenységet.
Lát-e esélyt a lelkészi állások anyagi stabilizálódására, esetleges új állások, gyülekezetek alakítására? Mit lehet tenni az egymás mellett élő lelkészek nagy jövedelembeli különbsége okozta feszültségek enyhítésére?
Nagyon jónak tartom a „piliscsabai modellt”, vagyis új gyülekezet és lelkészi állás megszervezését ott, ahol jó esély van arra, hogy a közösség idővel megálljon a maga lábán. Minden ismert nehézség ellenére törekedni kell a lelkészi fizetések arányosítására.
Üzenne-e valamit, elmondana-e még valamit az olvasóknak?
Oremus! Hadd emlékeztessek arra, hogy az Apostolok cselekedeteibenminden jelentős döntést imádság előz meg és kísér. Csak néhány példa: imádkoztak, amikor Barsabbás és Mátyás között kellett választani (1,24); imádsággal és kézrátétellel bocsátották szolgálatba a hét diakónust (6,6); Péter imádkozott, mielőtt Kornéliusszal találkozott (10,9); Barnabást és Pált böjtölés, imádkozás és kézrátétel után indították el a missziói útra (13,3). Ma is csak az imádság nyomán születhetnek áldást hozó döntések.
Püspöki székfoglaló
Miskolc, 2006. március 25.
"Végezd püspöki szolgálatodat a kereszt jelében, nézz a megfeszített és feltámadott Krisztusra, és vezesd hozzá a reád bízottakat" - ezeknek a szavaknak a kíséretében kaptam meg elődömtől a püspöki keresztet. Köszönöm neki a testvéri szeretetet, amelyet kezdettől fogva mindmáig kifejezésre juttatott irántam. Ebben a miskolci templomban lehetek személyes. Ismeretségünk jó négy évtizedes, hiszen édesapámnak előbb segédlelkésze, majd utóda volt itt, a miskolc-belvárosi gyülekezetben. Most, Isten kegyelméből és a gyülekezetek bizalmából én lehetek az ő utóda a püspöki szolgálatban. Köszönöm, hogy ebben a keresztben nem egyszerűen egy tárgyat, hanem a szolgálat sokszor bizony nem csillogó, és éppen ezért jézusi keresztjét is átadja nekem.
Örülök, hogy ebben az ünnepi órámban az ő elődje, dr. Nagy Gyula püspök úr is gondol ránk. Őrá mint professzoromra emlékezem különösen hálásan. Már diákjaként számos könyvet kaptam tőle ajándékba, ajánlásként egyikbe ezt írta : "ave crux, spes unica", vagyis üdvözlégy kereszt, egyedüli reménység!" A püspöki szolgálatnak ezt a jelét ennek jegyében is fogom viselni.
Ez a konkrét kereszt, amit most megkaptam, díszdobozának bevésése szerint, eredetileg a hajdani Dunáninneni egyházkerület utolsó püspökéé, az áldott emlékezetű Szabó Józsefé volt. Ő 1948. március 18-án vette fel ezt a keresztet. A püspökiktatásra a balassagyarmati templomban került sor. Vészterhes idő volt ez, amikor már igencsak gyülekeztek a felhők a nemzetünk és egyházunk fölött. Az iktatást végző Kapi Béla püspök emlékiratában idézi fel ezt a napot. Amint Radvánszky Albert egyetemes felügyelővel Balassagyarmatra tartottak, autójuk tengelytörést szenvedett. Hamarosan egy, ugyancsak az iktatásra igyekvő minisztériumi luxuskocsi vette fel őket, amely Mihályfi Ernő minisztert, Kapi szavai szerint "a radikális politikai irány egyik legfanatikusabb vezérét", Rákosi Mátyás bizalmasát vitte a püspökiktatásra. Mennyire beszédes ez a jelenet 1948-ból! Az egyházi autó lerobbanva az út szélén marad, a püspök és a felügyelő kénytelen az állami kocsiba átülni. A történetnek ezzel nincs vége. Az államminiszter tüstént ízelítőt adott a kormány egyházpolitikájából: megtiltotta, hogy Túróczy Zoltán, a börtönéből már kiszabadult, de pertörlésben még nem részesült nyíregyházi püspök részt vegyen az iktatás szertartásában. Ordass Lajos püspök azonosította magát megalázott püspöktársával, és hozzá hasonlóan ő is csak mint magánszemély vett részt az alkalmon. Mihályfi a püspökavatás után visszatartotta az egyházkerület lelkészeit, "a köztársasági elnök képviselőjéből átvedlett propagandaminiszterré" és politikai programbeszédet tartott nekik. Éles hangon követelt őrségváltást az evangélikus egyházban, különösen is kirohanva a felügyelők ellen. Néhány év múlva már ő volt az egyház egyetemes felügyelője, ám akkor már sem Kapi, sem Ordass, sem Túróczy, sem Szabó József nem lehetett püspök.
Az említett egyházkormányzók nem a mellükön vagy a hasukon, hanem a hátukon hordták a keresztet. A pártállami diktatúra a központosítás jegyében a történelmi egyházkerületeket is szétzúzta. Az 1952-ben így létrejött Északi egyházkerület elsősorban a hajdani Dunáninneni, valamint a Tiszai Egyházkerület romjain szerveződött újjá. Nem véletlen, hogy néhány héttel ezelőtt a kerület székházában e két kerület főpásztorainak nevét rögzítő márványtáblákat lepleztünk le. Az ő szellemi-lelki örökösei vagyunk. Magamra nézve hadd emeljem ki mindkét kerület utolsó püspökét, Szabó Józsefet és Túróczy Zoltánt. Egyikük az ízes magyar nyelv és a madáchi örökség ápolója volt, aki mindig szívügyének tekintette a lelkészekkel való személyes kapcsolattartást. Másikuk az Isten igéjének szenvedélyes tolmácsolója, kerületében fegyelmet tartó vezető, akit "háromszor szólított meg Jézus", hiszen a magyar egyháztörténelemben egyedülálló módon háromszor választották meg püspöknek, és a hatalmi önkény jegyében háromszor állítottak félre. Vakmerő szerénytelenség volna őket szellemi elődeimnek nevezni. Példaképnek azonban mondhatom őket. Egyikük sem volt tévedhetetlen, de mindketten mélyen hívő, az egyházért égő személyiségek voltak. Példájukkal nemcsak az én szolgálatba állásomat segíthetik, hanem az északi egyházkerület arcélét is megjeleníthetik. Képüket ezért nemcsak a püspöki hivatal falára - oda is -, hanem a kerület lelkészeinek és szívébe is szeretném helyezni.
Nem először kerül sor püspökiktatásra ebben a számomra oly kedves miskolci templomban. Zelenka Pált 1890. október 7-én itt iktatták be a Tiszai Egyházkerület szolgálatába. Az általa akkor mondottakat - hiszen szavait a jegyzőkönyv megőrizte - magamra is vonatkoztathatom: "Nagy elődök hirdették e helyről közegyházunk bajait, tanácskoztak egyházunk közjaván, munkáltak annak jövőjén. Azon egyháznagyok után én egyszerű munkás nyertem e fontos szerepre megbízatást. (...) Él bennem és éltet engem az a szellem, mely egyedül az Urat keresi, szolgálja és imádja az Úr egyházában, az a szellem tehát, amely nem bont, hanem épít, nem szór, hanem gyűjt, nem üldöz, hanem megnyer, nem ellenségeskedik, hanem szeret. [...] S kell is, hogy mind, ami elválaszt, tűnjék el, ami pedig egyesít, mindinkább köztünk fejlődjék. Az idők jelei komolyak; ha körültekintünk, látjuk, hogy sok ellentétes áramlattal síkra kell szállani egyházunknak. Itt kell, hogy együtt legyünk, s megvédjük apáink szent hitét." 116 év elmúltával, a miránk nézve is érvényesek ezek a szavak.
Püspöki székfoglalóm témájául az egyház egy régi, a Szentlélek munkáját jellemző hitvallásszerű mondatát választottam: "Spiritus Sanctus semper conservat et renovat ecclesiam.", vagyis mindig a Szentlélek őrzi meg és újítja meg az egyházat.
Mindenek előtt tudatosítanunk kell, hogy a mondat alanya a Szentlélek. Vagyis elsősorban nem emberek jó- vagy rossz szándékán, erényén vagy bűnén áll vagy bukik az egyház sorsa, hanem a teremtő Szentlelken. Így tekinthetjük a pünkösdi csodát, a Lélek kiáradásával, az egyház születésnapjának. Jó érzékkel helyezték őseink az egyházról szóló tanítást a Credo harmadik, a Szentlélekről szóló hitágazatába. A magunk szaknyelvén ezt úgy fejezzük ki, hogy az ekkleziológia része a pneumatológiának. Érdemes továbbá az olyan nyelvi finomságra is figyelni, hogy hiszünk a Szentlélekben, de hisszük a keresztény anyaszentegyházat. Nem az egyházban hiszünk, hanem az azt megőrző és megújító Lélekben.
A püspöki feladatvállalást már az óegyházban "a Lélek szolgálatának" (2 Kor 3,8) tekintették. A hé diakonia tou pneumatos, vagy a ministratio Spiritus már a püspökszentelések során megnyilvánult. Ősi gyakorlat volt, hogy a püspökök a felavatandó személy fejére tették kezüket, közbe pedig csendben imádkoztak a Szentlélekért. A római Hippolytus által megőrzött püspökszentelési liturgiában pedig azt találjuk, hogy miközben a püspökök avatandó társuk fejére teszik a kezüket, a presbiterek csöndben mögöttük állnak, és szívükben fohászkodnak a Szentlélek érkezéséért.8 Hiszem, hogy ma is ez a jelentősége püspök testvéreim kézrátételének és a presbiterek csöndes imájának. Vallom, hogy ma is ezért énekeltük: Veni, Sancte Spiritus, Jövel, Szentlélek Úristen. Azért piros e mai ünnep liturgikus színe, hogy a pünkösdi Lélekre utaljon, aki szüntelenül megőriz és megújít.
Conservat et renovat. Ebben a két latin szóban benne rejlik az egyház lényege, benne a mi küldetésünk is. A Lélek segítségével nekünk az őrzésre és a megújításra kell törekednünk. Szolgálatba lépésem alkalmából püspöki jelmondatot is választottam. Az imént megfogalmazott tézis nyomán ez így hangzik: "conservando et renovando", vagyis arra szeretnék figyelni, hogy mi az, amit meg kell őrizni, illetve miben is kell megújulni.
I. Az első tehát a "conservando"
Számomra ez azt jelenti, hogy törekedni kell, a biblikus és a reformátori hagyomány értékeinek megőrzésére. Az Újszövetségben a presbiterek és a diakónusok szolgálata mellett a püspöki, episzkoposzi felelősségről olvasunk. Éles választóvonal még nincs e három között, de egyre inkább az episzkoposz szolgálata kerül előtérbe. Ez a felvigyázó munkáját jelenti. Nem lehet elégszer idézni Csel 20,28-at, ahol Pál apostol ezt kéri az efezusi vénektől: "Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé/felvigyázóivá (vagyis eposzkoposzaivá) tett titeket a Szentlélek". Az újszövetségi episzkoposz feladata a szemmel tartás. A képnek megfelelően: a pásztor rajta tartja szemét a nyáj minden egyes tagján. Szeretném én is rajta tartani szemem egyházkerületünk minden lelkészén, pedagógusán és szolgálóján, gyülekezetén és mindenféle intézményén. Így tudom csak érteni 1Tim 3,1-et is: "aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván". Említett, 58 évvel ezelőtti székfoglalójában Szabó József találóan fordítja a görög "kalon ergon"-t derék munkának. Magam is szeretnék derék felvigyázói munkát végezni, persze azzal a tudattal, hogy Urunk, a főpásztor az, aki mindannyiunkat, engem is, szemmel tart.
Az egyházkormányzó szolgálatot újra és újra a pásztor metaforájával jellemzi az Újszövetség. Pál imént idézett milétoszi szavai így folytatódnak: (a Szentlélek episzkoposszá tett titeket), "hogy legeltessétek Isten egyházát." 1Pt 5,2 a presbiterektől11 kéri: "legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen". Az óegyházi hagyomány azt a Péter tekinti e sorok szerzőjének, aki Jn 21 szerint háromszor kapja Jézustól ezt a pásztori megbízatást: "legeltesd az én bárányaimat" (21,15), "őrizd az én juhaimat"(21,16), "legeltesd az én juhaimat" (21,17). Joggal vált tehát a pásztorbot a püspöki szolgálat jelképévé. Ezzel menteni, védeni lehet a bajba került bárányt: a bot kacskaringós végével akár még a szakadékba esett állatot is ki lehet húzni. A bot ugyanakkor szükség esetén fegyelmezésre is alkalmas lehet.
Könnyű belátni, hogy az apostolok - a Jézussal kapott megbízatással - csak azért lehetnek pásztorok, mert Uruk maga a jó pásztor (Jn 10,11). Talán kevésbé tudatosítjuk, hogy ugyanez áll az episzkoposz, a püspök szolgálatára. 1Pt 2,25 így ír: "Olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez". Az itt szereplő kifejezés a görög eredetiben nem más, mint az episzkoposz! Jézus tehát nemcsak jó pásztor, vagy főpásztor(1 Pt 5,4), hanem fő-püspök is! Ő a püspök par excellence. Ebben az összefüggésben nyomatékosan és ismételten idézem igehirdetésem alapigéjét: "Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé kell lennem." (Jn 3,30)
Hasonlóképpen a "conservando", vagyis a megőrzendő kincsek közé sorolom a reformáció, ezen belül is a lutheri teológia örökségét. Ama 95 tétel élén ez a sokat idézett követelés áll: "Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondta: 'Térjetek meg!' - akkor azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen." Mai kifejezéssel élve úgy fogalmazhatunk, hogy Luther Márton ezzel a programmal lépett a nyilvánosság elé. Mindennek azonban előtörténete volt. A wittenbergi szerzetes nem egyszerűen "jókor volt jó helyen", amint azt ma gyakran mondjuk valakiről, ő nem is egyszerűen az idők szavát ismerte fel. Szándéka nem az volt, hogy a publikum számára kedves dallamot pengessen, ellenkezőleg! Képes volt az árral szemben úszni. Anélkül, hogy a rettegő barátocskából a nyilvánosságot vállaló Lutherban zajló lelki folyamatokat pontosan ismerhetnénk, feltételezhetjük, hogy az 1. tétel ilyen programszerű megfogalmazása összefügg a sokat emlegetett "torony-élményével". Egy írásában maga számol be arról az esetről, amikor Habakuk 2,4 igéje ("az igaz ember hitből él") és általában az "Isten igazsága" fogalma fölött tépelődött toronyszobácskájában. Amikor leesett a hályog a szeméről, és korábbi félelmétől megszabadulva felismerte, hogy ezek az igék boldogítók az ő számára, akkor szíve végre békességet talált: "A Szentlélek ebben a toronyban nyilatkoztatta ki előttem a Szentírást. Ekkor úgy éreztem, hogy teljesen újjászülettem, és tárt ajtókon keresztül egyenesen a mennyországba léptem be." Íme, a Szentlélek egyházat sok kísértés között is megőrző munkája!
Luther 95 tétele összefügg a reformátornak a püspöki szolgálatról vallott álláspontjával is. Téziseit 1517 október 31-én elküldte előljárójának, Hohenzoller Albrechtnek. A kísérőlevélben kifejti, hogy a püspök első és egyetlen feladata arra kell, hogy irányuljon, hogy a nép megismerje az evangéliumot és Krisztus szeretetét. Lehet-e más programja egy ma szolgálatba álló püspöknek? Adódhat-e nemesebb feladat, mint hogy az evangéliumról és Krisztus szeretetéről tanúskodjunk?
A püspöki szolgálat reformátori értelmezését az Ágostai Hitvallás 28. része foglalja össze. Meghatározásában kizárólag a Szentírásra támaszkodik: "az evangélium szerint a kulcsok hatalma vagy a püspöki hatalom Istentől eredő hatalom, illetve megbízatás az evangélium hirdetésére, a bűnök megbocsátására vagy megtartására és a szentségek kiszolgáltatására". Mindez természetesen valamennyi ordinált lelkész joga és kötelessége, így a püspöki hivatal - az evangélikus értelmezés szerint - nem képez külön rendet, ordo-t, hanem csupán egyik elágazása a lelkészi szolgálatnak. Ha ezt komolyan vesszük, akkor nem a püspöki szolgálatot fokozzuk le, hanem a lelkészi hivatást emeljük magasra. A zsinórmérték minden esetben a Szentírás kell, hogy legyen. Az Ágostai Hitvallás - egyházunk régi névadó hitvallása - említett 28. fejezete ebben az összefüggésben Augustinus egy leveléből idéz: "Még az egyetemes keresztyén püspököknek sem szabad igazat adni, ha esetleg valamiben tévednek vagy olyan véleményt nyilvánítanak, amely a kanonikus iratokkal ellenkezik."
A reformátori tanítás szinte kimeríthetetlen tárházából egyetlen tömör mondatot ragadok még ki, amelynek segítségével talán szemléltethetem, mit is tartok egyházi életünkben leginkább "conservando"-nak. Luther a Schmalkaldeni cikkek című iratában az evangélium megjelenési formái között említi a testvéri beszélgetést és testvéri vigasztalást ami latinul így hangzik: "mutuum colloquium et consolatio fratrum".
Beszélgetés és vigasztalás
A szónak és a beszélgetésnek teremtő és gyógyító hatása lehet. A bibliai kinyilatkoztatás kezdettől fogva arról tanúskodik, hogy a világot szavával megteremtő Isten kommunikál, szóba áll az emberrel. Ő Deus loquens, beszélő Isten (Zsid 1,1). Milyen szépen írja Péld 6,22 : "Valahova mész, vezérel téged, / Mikor aluszol, őriz téged, / Mikor felserkensz, beszélget veled" Ha Isten Deus loquens, akkor az ő népe ecclesia colloquens, beszélgető egyház lehet. Az emmausi tanítványokról azt olvassuk, hogy ők "beszélgettek egymással" (ómilún prúsz allélúsz) (Lk 24,15). Itt a homileó ige szerepel, amit máshol az igehirdetéssel kapcsolatban használunk. Szükség van a mindenkori emmausi tanítványok kétséget és félelmet egymással megosztó beszélgetésére, de szükség van arra is, hogy igehirdetéseink a szó legnemesebb értelmében "beszélgetések" legyenek. Ne az emberek feje fölött elszálló kinyilatkoztatások, hanem egyfajta párbeszéd a hallgatókkal. Ezért érdemes nagyon jól megismerni azokat, akik között szolgálunk, akikhez küldettünk, akikhez szólunk. Néhai Vályi-Nagy Ervinnek, a kitűnő református teológusnak doktori disszertációja már címével is sokatmondó: "Az egyház mint dialógus".
Egyházi életünk számtalan területe folyhat a beszélgetés jegyében. Csak utalok a lelkigondozásra, ahol egy testvéri beszélgetésnek gyógyító, terapikus hatása lehet. Fiatalok és idősek egyaránt kimondhatatlanul vágynak egy-egy jó beszélgetésre. A Schmalkaldeni cikkek összefüggésében a "mutuum colloquium" eredetileg a kulcsok hatalmával, az oldással és a kötéssel, vagyis a gyónással és a feloldozással függ össze. Az istentiszteleti liturgia is dramatikus, párbeszédes forma Isten és a gyülekezet között. Jó, ha az igehirdetés is lényegileg párbeszédet jelent a gyülekezettel. Ef 5,19 így utal a harmonikus gyülekezeti életre: "Beszélgetvén egymás között zsoltárokban..." Az egyházkormányzásban, az ökumenében és a társadalmi kapcsolatok terén egyaránt sokat elérhetünk, ha van bennünk bátorság és alázat egy-egy őszinte beszélgetésre. Bárcsak beszélgető egyházzá tudnánk válni! Szóba állva érdeklődőkkel és másként gondolkodókkal, hívőkkel, hitetlenekkel és keresőkkel, jókat beszélgetve egymás között - és persze imádságban magával a mi Urunkkal!
Lesz-e belőlünk valaha ecclesia colloquens? A beszélgető egyház természetesen nem azonos a fecsegő, a pletykálkodó, vagy éppen a kiabáló egyházzal. Mert sajnálatos tény, hogy valós vagy vélt igazunk ügyében milyen lármára vagyunk képesek. Mindenféle mikrofonokat keresünk, amikbe belebeszélhetünk, még egy-egy hordóra is szívesen felállnánk. Vagy sokáig kísértett a másik véglet, a hallgató egyház modellje. A Gestapo fogságába esett Martin Niemöller német teológus fogalmazott eképpen: "Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna."
Valósággal rímel erre a gondolatra Martin Luther King hitvallásszerű mondata, amelyben bátor küldetését összegzi: "Nem hallgathattam!" Az idén száz éve született Dietrich Bonhoeffer mártír teológusnak az egész egyház nevében elmondott bűnvallása sajnos korántsem veszítette el aktualitását: "Az egyház megvallja, hogy igehirdetése [...] nem volt kellően nyílt és meggyőző. [...] Megvallja félénkségét, a nehézségek elöli kibúvásokat, veszedelmes engedményeit. Gyakran megtagadta őrállói és vigasztalói feladatát [...] néma maradt, amikor kiáltania kellett volna, mert az ártatlanok vére az égre kiáltott. Nem találta meg az igaz szót, megfelelő módon, a kellő időben." A némaság és a beszéd viszonya éppen ellenkező előjellel fogalmazódik meg Ordass Lajos püspök egy egészen személyes írásában. Amikor 1950-et követően világi és egyházi ítélet ajkát lakattal zárta le (ezek az ő saját szavai), akkor egy imádáságában így fordult Urához: "Huszonnégy esztendő papi szolgálata alatt sokszor és sokat beszéltem Rólad. Kevesebbet Veled. Most többet beszélek Veled és kevesebbet - az is csak mintegy titokban - Rólad. És ez az utóbbi nekem sokkal jobb." Az ecclesia colloquens tehát egyszerre jelenti az Istennel és az emberekkel beszélgető egyházat. Ezért jó, ha a "dialógus" szót egy kicsit megtekerve "trialógusról" beszélünk, hiszen emberi beszélgetéseink is coram Deo, Isten színe előtt folynak.
Amikor tehát arról gondolkodunk, hogy mi az, ami "conservando", akkor hangsúlyosan említhetjük a beszélgetés biblikus örökségét. Püspökként is pásztor,lelkipásztor szeretnék maradni, így szeretnék a lelkészek, a tanárok és más szolgáló mellett állni. Sok lelkész érzi magát magányosan a szolgálatban. Sok a kiégés, elkopás, ellanyhulás. A preventív beavatkozás, jól időzített beszélgetés, személyes találkozás nagyobb bajokat előzhet meg. Bizalmi légkörben talán még időben lehet őszintén és testvéri módon beszélni az esetleges hitbeli kétely vagy magánéleti válság kérdéseiről, illetve lehet oldani gyülekezeti feszültséget vagy orvosolni teológiai tévtanítást. Talán még a médiában szerzett tapasztalataimra is építhetek, hiszen például szerkesztő-riporterként megtanulhattam, hogy nagyon kell tisztelni az interjúalanyt, é a jó beszélgetésekhez alapos felkészültségre, empátiára és türelemre van szükség.
A colloquium, a beszélgetés mellett a másik terület a consolatio, a vigasztalás. A kettő összefügg. Jób könyvében a szenvedő férfi ezt mondja barátainak: "Miért akartok hiábavalósággal vigasztalni?" (21,34a), "Hallgassátok meg figyelmesen szavamat, ezzel vigasztaljatok!" (21,1)."Az egyház prófétai szolgálatát pedig határozottan kijelöli Ézsaiás: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!" (Ézs 40,1). A 23. zsoltár arról vall, hogy Isten a legfőbb vigasztaló: "Vesződ és botod vigasztalnak engem" (Zsolt 23,1), Ézs 66,13 pedig egy megragadó hasonlattal ezt adja Isten szájába: "Ahogyan az anya vigasztalja fiát,úgy vigasztallak én titeket". Mi azt valljuk, hogy a Szentháromság Isten vigasztal. Az Atya, aki teremt. Jézus, akiről joggal énekeljük, hogy "ó, Jézus kincsem, vigaszom" (Evangélikus Énekeskönyv 503,1). Valamint a Szentlélek, akit Jn 14,16 szerint Paraklétosznak, vigasztalónak nevez. Annyira vigasztalannak tűnik a mai világ. Könyörögnünk kell a Vigasztaló Szentlélekért.
Szeretném, ha vigasztaló egyház tudnánk lenni. Vagyis a Paraklétosz és Jézus egyháza. Gyülekezetei tagjaink, a periférián élők, az egyházzal szinte semmiféle kapcsolatot nem tartók: mind-mind vigaszra szorulnak. Nem egyszerűen emberi törődésre és szolidaritásra - arra is -, hanem a Lélek erejére. Szilágyi Domokos, a 20. század tragikus sorsú erdélyi költője írja egy helyen: "Szégyen a szó, a nem vigasz, / szégyen a vers, ha nem igaz; / igaz vagyok s szégyentelen, / akárcsak a történelem." (Emeletek avagy a láz enciklopédiája). A szégyentelenség és a vigasztalanság mindennapi tapasztalatai közepette legyen az egyház szava és magatartása valóban vigasz.
Szeretnék az egyházkerület lelkészeivel és világi szolgálóival - vagyis munkatársaimmal és testvéreimmel - olyan közösséget alkotni, ahol mindennapi valóság lehet a "mutuum colloquium et consolatio fratrum".
II. Renovando
Előadásomban azt próbálom, legalább vázlatosan, meghatározni, hogy a Szentlélek segítségével mit kell megőrizni, illetve miben kell megújulni. A "conservando" után másodikként nézzük tehát a "renovando" területét.
Egyházunk elmúlt tizenöt évét jelentős mértékben meghatározta a külső építkezés. Örvendetes, hogy sok új templom, iskola, szeretetotthon és egyéb intézmény épült. Igen sok leromlott templomot, parókiát és iskolát kell továbbá megmenteni a végső pusztulástól. A külső építkezés és a sok tatarozás azonban nem lehet öncél. Jó néhány éve egy kisfiú, félreértve a hittantanár szavait, azt mondta, hogy a pogányok "állványokat imádnak". Nem esik-e bele a mi egyházunk sokszor az "állványimádat" kísértésébe? Ezért, megbecsülve sok valóban örvendetes külső eredményt, a hangsúlyt most a belső építkezésre szeretném helyezni.
Miként végezheti el a Szentlélek az egyházat megújító munkáját? Tudjuk, hogy "a szél arra fúj, amerre akar" (Jn 3,8), de a "renovando"-nak vannak emberi, számunkra is feladatot kijelölő vonatkozásai. A következőkben ezért - a teljesség igény nélkül - öt olyan területet szeretnék számba venni, ahol látásom szerint reformokra, változtatásokra, más szóval megújulásra van szükség.
a) Igehirdetés és gyülekezeti élet
Első és legfontosabb az igeszolgálat. A lelkészi munka legnemesebb részét nem lehet büntetlenül elhanyagolni. Sem híveinket, sem Isten igéjét nem becsüljük meg, ha felkészületlenül állunk szószékre. Ha kikerüljük az igével való igényes szembesülés fáradságát, akkor prédikációink vagy elsekélyesednek, vagy öncélú teologizálásba torkollanak. Egyaránt ellene vagyok a tudományellenességnek, bármilyen buzgó kegyességgel párosuljon is, és az egyházidegen szellemi erőfeszítésnek, bármilyen csillogó intellektussal járjon is együtt. Most csak utalok egyetemi tanári székfoglalóm fő tézisére: a teológiai munka az hitépítő és hitmélyítő folyamat lehet.
Meggyőződésem: a hit és a tudás nem áll szemben egymással, hanem egyik feltételezi a másikat. Az igetanulmányozást elmélyült exegetikai munka kell, hogy megelőzze. A teológia, ezen belül is az írásmagyarázat "a hit nyelviskolája" lehet. Hiszem, hogy híveink ízletes és változatos igei táplálékra vágynak, nem pedig prédikációs fast food-ra, sem emészthetetlen ételekre. Becsületes felkészülés nyomán szószékre vitt, ízes magyar nyelven elmondott, a szívhez és az értelemhez egyaránt szóló igehirdetéseink nyomán ébredés és megújulás támadhat gyülekezeteinkben. Szeretnék tenni valamit a lelkészek megfáradása és kiégése ellen. A korábban említett "colloquium" reménység szerint sok személyes találkozásban, vagy akár csak egy-egy telefonhívásban is megnyilvánul majd. Az mindig az adott helyzetben dől el, hogy egy-egy ilyen kapcsolatfelvétel a lelkigondozás vagy éppen a minőség-ellenőrzés eszköze. Az utóbbi korántsem lesz önkényes, hanem ismét csak a "renovando" szolgálatában fog állni. A gyülekezet egészének érdeke, hogy eleven közösségek működjenek. Prioritása van az ifjúsági munkának. Örömmel hallottam egy katolikus püspök testvéremtől, hogy vizitációit két kérdéssel kezdi: rendben vannak-e az épületek, illetve van-e ping-pong asztal.
b) Belső egyházi közélet
Kerületünk ebben a formában még csak hat esztendős. Még folyik identitásunk, önazonosságunk megtalálása. A különféle történelmi és kegyességi hagyományok szépen megférnek egymás mellett, és az egyházkerületre a legjobb értelemben vett családiasság jellemző. Erről győztek meg a választás előtti fórumok, valamint az azóta lezajlott lelkész- és felügyelő-találkozók. Óvodák és általános iskolák mellett három gimnázium működik nálunk. Az itt dolgozó pedagógusok döntő szerepet játszhatnak szellemi arculatunk meghatározásában. Nagyra értékelem munkájukat, számítok egyházi szerepvállalásukra is. Nélkülözhetetlennek tartom az iskolák és az egyházközségek esetleg feszült vagy éppen lanyha viszonyának mielőbbi rendezését.
Belső egyházi életünkben természetes kell, hogy legyen egymás munkájának ismerete, hogy a különféle elgondolások összetalálkozzanak, a munkaágak fogaskerékszerűen összekapcsolódjanak. Helye lehet a személyeskedéstől mentes, egymást imádságban is hordozó testvéri kritikának is.
Mindez összefügg a jó kommunikációval. Az elmúlt években sokat javult egyházunk belső és külső nyilvánossága, de még ezen a területen is sok a "renovando". El kell jutni oda, hogy minden gyülekezetnek legyen saját hírlevele, minden intézménynek folyamatosan frissített honlapja. A világi sajtó munkatársaival helyi, regionális és országos szinten is szükséges jó kapcsolatot ápolni. Mi is segíthetjük az ő munkájukat, ők is a mienket.
Belső egyházi kapcsolataink összefüggésében szólok a határon túli magyarokról. Vallom, hogy velük való együttműködés nem a "külkapcsolatok" területe. Tíz éven át dolgozhattam szerkesztő-riporterként "a nemzet televíziójánál", a Duna Tv-nél. Munkánk során ugyanolyan természetesen mozogtunk a Duna-Tisza közén, mint az Aranyos völgyében, az Alföldön vagy a Hargitán. Boldog vagyok, hogy a püspökiktatási liturgiában szerepet vállalt Pátkai Róbert az angliai evangélikus egyháztanács - ordinációs jogú - nyugalmazott elnöke a Nyugat-európai magyarok, illetve Adorjáni Dezső püspök úr a Kárpát-medencei magyar evangélikusok képviseletében. Annak is örülök, hogy mellettük sok más határon túli lelkész és gyülekezeti tag is jelen van, illetve kér áldást szolgálatba állásomra.
Az egyháztörténeti félmúlt feltárásáról kell még szólnom. Tudatosan ebben az összefüggésben, belső egyházi életünk "renovando" feladatait sorolva hozom ide ezt a még rendezetlen kérdést. Rossznak tartanám, ha a világi kutatások, történészi és bulvár-érdeklődések után kullogva, örök lépéshátrányban igyekeznénk múltunkat megismerni és feltárni. Érvényes ez az úgynevezett ügynök-kérdésre is. Művészek, sportolók és közéletei emberek éppen a legutóbbi hónapokban, olykor manipulatív körülmények között nyilvánosságra került kartonjai figyelmeztetnek minket arra, hogy az egyházban történhet ez másként is. Nem zsarolás vagy fenyegetés hatására, nem is a szenzációkeltés szándékával, hanem testvéri módon, egymás terhét hordozva, készen a bocsánat-kérésre és a megbocsátásra.
c) Egyház és közélet
Makacsul tartja magát az a évhit, hogy az egyháznak csakis a lelkekkel szabad törődnie, minden mást pedig engedjen csak át a társadalomnak, így például a politikai pártoknak. Más szóval: az egyház ne foglalkozzon társadalmi kérdésekkel, ne formáljon véleményt például a munkanélküliséggel, a migrációval, az emberi jogokkal, a politika etikájával kapcsolatban.
A vallásszabadság azonban többet jelent, mint a szertartások végzésének jogát. Ha elfogadnánk a némelyek által sugallt "sekrestye-keresztyénség" elvét, akkor vissza kellene hívni Középkelet Ázsiából az egyházi segélyszervezetek munkatársait, és kizárólag imádságra kellene őket buzdítani. Ugyanezzel a logikával meg kellene tagadni e a közéleti kérdésekkel oly szenvedélyesen foglalkozó bibliai próféták hagyományát, valamint Albert Schweitzer, , Maximilian Kolbe vagy a már említett Dietrich Bonhoeffer örökségét. Két kérésem van ebben a témában.
Az elsőt politikusokhoz és újságírókhoz intézem: Ne hozzák vissza a "klerikális reakció" ásatag és rossz emlékű kifejezését! A második kéréssel önmagunkhoz, keresztényekhez fordulok. Lépjünk ki bátran a magunk sekrestyéjének szűk keretei közül. Lehet, hogy eleinte azt tapasztaljuk, hogy odabent biztonságosabb, urambocsá kényelmesebb volt. Ám a prófétáktól és a Názáretitől kapott mandátumunk, minden ellenkező híreszteléssel szemben, a közéletben való szerepvállalásra is vonatkozik. Létezik azonban egy korlát, amit úgy hívnak: pártpolitika. Egyéni preferenciája természetesen mindenkinek lehet. A keresztények is élnek választói jogukkal. Erről a helyről is bíztatok mindenkit az országgyűlési választásokon való részvételre. Híveinknek tanácsként annyit javasolhatunk, hogy ki-ki vizsgálja meg a pártok programját, különös tekintettel az egyházakkal kapcsolatos elképzeléseikre.
Nem tartom jónak, ha az egyház és a kormány képviselői közötti viszonyt túlnyomórészt az anyagiak határozzák meg. Újra és újra tudatosítani kell azonban két tényt. Az egyik: a gyülekezetek hitéleti munkáját, beleértve a lelkészek és munkatársaik javadalmazását nem valamilyen állami forrás, hanem a hívek áldozatkészsége teszi lehetővé.
A másik: az egyházak közfunkciókat is ellátnak: oktatás, egészségügy, öreg-gondozás, hajléktalanok között végzett munka stb. . A mindenkori kormánnyal való tárgyalások során azt kellene elérni, hogy az anyagi támogatás ne hullámzó legyen, ne függjön az aktuális hatalom jó- vagy éppen rosszindulatától. Egységes rendszerű, kormányzati ciklusokon átívelő rendszert kell kitalálni, hiszen az sem jó, ha az egyházat a hatalom a maga tenyeréből eteti, és az sem, ha megvonásokkal bünteti.
d) Ökumené
Főpapi imájában azért imádkozott Jézus, "hogy mindnyájan egyek legyenek" (Jn 17,21). Sajnos messze vagyunk még a látható egységtől, de meg kell becsülni az elmúlt évtizedek erre vonatkozó törekvéseimet. Teológus hallgató koromtól kezdve számos nemzetközi ökumenikus konferencián részt vehettem, így például az Egyházak Világtanácsa, az Európai Egyházak Konferenciája vagy a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésein, szakmai konzultációin. A média képviselőjeként lehettem ott 1999. október 31-én Augsburgban, ahol az evangélikus és a katolikus egyház képviselői aláírták a megigazulásról szóló közös dokumentumot, lényegében visszavonva egymás évszázadokkal ezelőtti kölcsönös kiátkozását. A református egyház számos képviselőjével a legszorosabb testvéri kapcsolatot ápolom. Sokat tanultam a kisegyházak dinamizmusából és személyességéből is. Ökumenikus kapcsolataink messze meghaladják a protokolláris kereteket. Továbbá azt is természetesnek érzem, ha a különbségek számon tartásával ki-ki megőrzi saját arculatát és büszkén vállalja a maga értékeit.
Egy konkrét javaslatom van ebben az összefüggésben. Közeledik 2017, a reformáció ötszáz éves évfordulója. Nem túlzás egy évtizedes projektban gondolkodni annak érdekében, hogy mind nemzetközi, mind hazai téren érdemi eseményeket tudjunk szervezni, maradandót tudjunk alkotni. Protestáns és katolikus testvéreimet egyaránt szeretettel hívom erre a közös előkészületre.
e) Európai együttműködés
Gyülekezeteink és intézményeink testvéri kapcsolatot ápolnak számos európai egyház közösségével, Ausztriától kezdve Németországon át Svéd- és Finnországig. A norvég egyházzal More kerületével különösen is szoros kapcsolatot ápolunk. A magam részéről mindent meg szeretnék tenni a nemzetközi ökumenikus kapcsolatok további bővítése érdekében.
A "renovando" területek között különösen sok feladatunk adódik itt Kelet-Közép Európában. A történelem útkereszteződéseiben olykor történtek ütközések. Becsülettel - vagyis kritikusan és önkritikusan - kell szólnunk a múlt bűneiről és tehertételeiről. Egyházkerületünk három országgal határos: Szlovákiával, Ukrajnával és Romániával. Érdemes azonban az egész térséget nézni, és a tőlünk nyugatra és délre fekvő államokat is bekapcsolni a lehetséges együttműködésbe. Az itt élő evangélikusok összefogására különösen sok esélyt látok. Javaslatom a következő: a) Törekedjünk a sok szempontból közös történelem harag és részrehajlás nélküli feldolgozására. Ennek érdekében hozzunk létre munkacsoportokat, rendezzünk szakmai konzultációkat; b) Építsünk ki sokkal több bilaterális kapcsolatot egyházaink és intézményeink között; c) törekedjünk a közös érdekeket képviselő egységes fellépésre a nemzetközi egyházi szervezetekben; d) különösen is ápoljuk a teológiai kapcsolatokat; e) törekedjünk néhány újszerű kapcsolat kialakítására: példának okáért el tudnám képzelni lelkészcsaládok kölcsönös kapcsolatát, vagy akár ifjúságok közös sportrendezvényeit, sőt teológiai hallgatók közös sítáborát. A lehetőségek természetesen szinte korlátlanul bővíthetők.
Kedves Testvérek, ünneplő gyülekezet! Veretes teológiai kérdésektől indultunk, és szinte aprópénzre váltott elgondolásokig jutottunk. A "conservando et renovando" kettős jellegéből is következik mindez. Az értékek őrzése és a dinamikus megújítás csak közös vállalkozással valósulhat meg. Össze kell fognunk. Legyen a Magyarország Evangélikus Egyházi Északi Egyházkerülete e testvéri összefogás színtere. Hordozzuk egymást imádságban nap mint nap. Ebben a reményben és ezzel az elszánással kezdem meg püspöki szolgálatomat, emlékezve az induláskor elhangzott szavakra: "Végezd püspöki szolgálatodat a kereszt jelében, nézz a megfeszített és feltámadott Krisztusra, és vezesd hozzá a reád bízottakat". Úgy legyen, ámen.