Iraki útibeszámoló I.
„…akik Mezopotámiában laknak…”
Nagyon szeretem az első pünkösdről szóló újszövetségi beszámolót, amelyben az álmélkodó jeruzsálemiek felsorolják, hogy az ottani zarándokok között ki mindenki hallja a maga nyelvén az apostolok prédikációit. Így kezdődik ez a mondat: „pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak…” (Csel 2,9). Házigazdám és tolmácsom, Emmanuel atya kérésére anyanyelvemen olvasom fel ezt az igét. Mindez számban és szívemben már csak azért is különlegessé válik, mert éppen az egykori Mezopotámia területén lehetek, a mai Irak Bakithmi településének katolikus templomában. Mezopotámia azt jelenti, hogy „a folyók közötti ország”, hiszen itt hömpölyög a Bibliából is ismert Tigris és Eufrátesz. 1 Móz 2,14 szerint egyebek mellet az Eufrátesz vize szolgált az Édenkert öntözésére. Az ószövetségi korban elsősorban az asszír-babiloni birodalom terült el ezen a vidéken, amelynek uralkodója, Nabukadneccar egyebek Jeruzsálemet is meghódította, és a zsidóság nagy részét ide deportálta. A választott nép nagy része a fogság után hazatérhetett, ám két és félezer éven keresztül éltek kisebbségi zsidók ezen a vidéken. Tavalyi iraki utam során egy romos zsinagóga rejtekében állhattam meg Náhum próféta
sírjánál. Azóta megtudtam, hogy ezt a megszentelt helyet az összefogás csodálatos példájaként egy keresztény család igyekszik megóvni a pusztulástól. Nem egyszerűen az enyészettől kell megvédeni, hanem Iszlám Állam nevű terrorszervezet katonáinak brutalitásától is. Hírek szerint ők néhány éve felrobbantották Jónás próféta ninivei sírját. Ez a bibliai város ma Moszul nevén szerepel folyamatosan a hírekben. Talán harminc km-re vagyunk ettől a sokat szenvedett, ám néhány hónapja felszabadított várostól. A térség keresztényeit különösen is sok brutalitás érte. Ezen a pünkösdi istentiszteleten azonban ezernyi jelét látom az ő hitüknek és élni akarásuknak. Idős asszonyok és iskolás gyermekek éneke erőteljesen szól. A káld katolikus szokások értelmében csak cipő nélkül állhatok meg az oltártérben, papucsot kell húznom. A 107. zsoltár alapján prédikálok, amely igék különös fénytörést kapnak az üldözött keresztények esetében: „Vannak, akik bolyongtak a pusztában úttalan utakon, / nem találtak lakott várost. / Éheztek is, szomjaztak is, / elcsüggedt a lelkük. / De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kimentette őket szorult helyzetükből.”
Az istentisztelet után az egyik egyháztagnál ebédelünk. A beszélgetés során bepillantást nyerhetek az egyébként másfél ezer éve itt élő keresztények hányatott sorsába. Házigazdám elmondja, hogy a településen 108 keresztény család él. Amikor 1957-ben ideköltöztek, akkor az itt élőktől megvásárolták ezt a területet, mégis háborúság támadt az itteni arabokkal. Ekkor gyilkolták meg feleségének nagyapját is. Ebéd után meglátogatjuk a közösség két korábbi, ma már romokban heverő templomát. A Szent György templomot 1986-ban robbantották fel Szaddám Huszein katonái, büntetésként azért, mert a keresztények együttműködtek a lázadónak minősített kurdokkal. Emmanuel atya elmondja, hogy fiatal papként ő volt az utolsó, aki misét tartott itt. A templom négy sarkában már a liturgia alatt ott voltak a dinamitrudak, és amint a város határába ért, megtörtént a robbantás. Hasonló sorsra jutott a város Szent Mária temploma, pedig az még egy éves sem volt. Később építették meg mostani templomukat, ezúttal azonban az Iszlám Állam kegyetlen pusztításától kellett tartaniuk.
Amikor másnap egy kis keresztet adok Emmanuel atyának, kérem, hogy ez emlékeztesse őket a magyar evangélikusok támogató szeretetére is imádságaira. Fél évvel ezelőtt éppen az ő pesthidegkúti szolgálata nyomán hirdettünk gyűjtést híveik körében, és most azért jöttünk Prőhle Gergely országos felügyelővel Irakba, hogy a 15 millió Ft támogatás felhasználásáról meggyőződjünk.
A mi fogadott gyerekünk
A segítséget csak professzionálisan működő és nagy helyismerettel rendelkező szervezeten keresztül szabad a helyszínre juttatni. Ez teljességgel jellemzi a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetet, amely Kurdisztán régió központjában, Erbil keresztény negyedében saját irodát működtet. Három vezető munkatársa, Lehel László elnök-igazgató, Keveházi Klára nemzetközi és fejlesztési igazgató, valamint Gáncs Kristóf kommunikációs vezető (érdemes megjegyezni, hogy mindnyájan evangélikusok) most arra is felhasználja az alkalmat, hogy az itt dolgozó magyarországi és helyi munkatársakkal áttekintsék a különböző projekteket.
Ennek jegyében látogatunk el – Klárival egy év után újra – Telskofba. Az odavezető úton számos ellenőrző ponton kell átjutni. Soran, a MÖS helyi munkatársa – akinek felesége előző este nagyszerű vacsorával fogadta küldöttségünket – vezeti a terepjárót. Mint megtudom tőle, mindig „szervusz, szomszédom!” arab szavakkal köszönti az olykor állig felfegyverzett katonákat, ezzel is jelezve nekik, hogy ő is erről a vidékről származik. Az odavezető úton sikerrel át is jutunk minden check-pointon, Telskof határában azonban elakadunk. Egyik kísérünk ezt mondja a katonáknak: „A magyarok építik újjá ezt a várost, és éppen őket nem akarjátok beengedni?” Amikor minden tisztázódik, akkor már a szűk utcákon haladunk, meglehetősen sok romos épület között. Számos kapun látható a magyar címer és a Hungary Helps felirat, annak jeléül, hogy a magyar állam valóban részt vállal az újjáépítésben. Emlékszem, tavaly ez még valóságos kísértetváros volt, legfeljebb néhány garázsban nyílt meg egy-egy üzlet. Most viszont emberek sétálnak az utcákon, sőt az egyik sarkon teázó is működik. A káld katolikus templomnál Salar Kajo atya régi ismerősként fogad bennünket. Tavaly ott volt velünk a közeli Batnayában, ahol szigorú biztonsági intézkedések közepette, fegyveresek védelmében tarthattunk istentiszteletet, aztán Budapesten is találkoztunk vele, amikor az üldözött keresztényeket segítő helyettes államtitkárságon tárgyalt. „Telskof a ti fogadott gyereketek”, mondja barátságosan. Megtudjuk tőle, hogy 500 család már visszaköltözött otthonába, és további 400 házat fel szeretnének még újítani. Ezzel még mindig nem fogják elérni azt az állapotot, amiben az Iszlám Állam megszállása előtt voltak, hiszen akkor másfélezer ember élt a településen. Magyar támogatásból két közösségi termet is létesítettek, és külön helyiséget terveznek a fiataloknak. A plébánia udvarán éppen kerti asztalokat és székeket helyeznek el: este lakodalmat fognak itt tartani. A szertartásos teázás után – ami a hőségben szerfölött jól esik – útra kelünk, hogy megnézzük a két templomot. Az egyik még mindig siralmas állapotban van, a másik annál gyönyörűbb. Jó szívvel mondunk imát ezen a helyen. Mivel az említett Batnaya nagyon a szívemhez nőtt, megkérdezem Salar atyát, hogy oda is visszatértek-e már az emberek. „Sajnos még nem, ugyanis a végleges aknamentesítés még mindig nem történt meg. Az utak sem járhatók, így a 8 km-re levő település csak kerülővel, másfél óra alatt érhető el.”
Ha az ÚR nem építi a házat
Alig várjuk, hogy Bashiquába érkezzünk. Egyházunk adományából ugyanis itt sikerült 17 házat felújítani. A városban először annak a két iskolának az egyikét nézzük meg, amelyet a magyar kormány segítségével építettek újjá. Mivel már nyári szünet van, diákokkal nem találkozunk, az igazgató és néhány tanár annál nagyobb szeretettel fogad minket. Büszkén mutatják a szép tantermeket és a rendezett vizes blokkokat, és kifejezik reményüket, hogy az iskola még kissé barátságtalan udvara majd sporteszközöket vagy játékszereket kap, talán további magyar támogatással.
Ezt követően jutunk el két, a mi híveink adományaiból felújított házhoz. Az egyikben egy házaspár él három gyermekkel. A 47 éves Piras az ISIS jelenléte előtt egy gyárban dolgozott, márványokat munkáltak meg. 2014. augusztus 3-án kellett elmenekülniük Moszulból. A megszállók három lehetőséget kínáltak a város keresztényeinek: áttérnek az iszlám hitre, hatalmas adót fizetnek, vagy megölik őket. Mindent maguk mögött hagyva szöktek ki a városból. Először egy Duhok melletti menekülttáborban éltek, ahol a férfi egy ideig dolgozni tudott, ám idővel elveszítette a munkáját. Európába akartak jönni, de nem volt elég pénzük. Idén tavasszal térhettek vissza Basiquába.
Egy másik házban a 81 éves Gorgeez lakik, 56 éves lányával. A mankós férfi elmondja: várják, hogy a fiatalok is visszakötöznek majd. Közben hozzánk csapódik a szomszéd kisfiú, a kiskamasz Sivan. Ő bátorságával is büszkélkedve, no meg gondos házigazdaként egy olyan nehezen megközelíthető tetőre is felvisz minket Prőhle Gergellyel, ahonnan jól látható az egész város. Az épületek többsége még romokban hever, de szinte mindenütt az újjáépítés jelei mutatkoznak.
A katolikus templomnál Rezeallah Ifram Alsimari atya fogad bennünket. Megköszöni a segítséget, majd a hívekkel a templomban találkozunk, hogy együtt adjunk hálát. Hamarosan kezdetét veszi a szeretetvendégség, ahol néhány biblikus gondolattal köszönthetem a tizenhét családot. A zsoltárt idézem: „Ha az ÚR nem építi a házat, / hiába fáradoznak az építők. / Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök” (Zsolt 127,1). Egyházunk országos felügyelőjével az áldást és az imádságot követően minden családnak egy kis ajándékot adunk át, közte egy kis festett keresztet. Kérjük, hogy megújult házuk egy helyiségében tegyék azt ki, így tanúskodva közös Urunkról. Ezt követően a gazdagon terített asztal körül próbálunk, tolmács segítségével, beszélgetni. A 41 éves Shamil és felesége, Wataa elmondják, hogy eredetileg Moszulban éltek és a várost 2014 júniusában hagyták el. Az iszlamisták ugyanis az ő házukra is ráfestették az arab N betűt, ami naszráni, vagyis keresztény kifejezést jelölte. Amit csak tudtak, bepakoltak autójukba, ám minden ellenőrző ponton elvettek tőlük valamit. Végül csak a rajtuk levő ruhájuk maradt meg, de legalább életben maradtak. Shekhanban tudtak egy kis házat bérelni, a gyerekek iskolába jártak. Tavaly érkeztek Basiquába, mivel Moszult még mindig nem érzik biztonságosnak: a hírek szerint sok alvó sejt tartózkodik még a városban. A szülők boldogan fogadják a magyar segítséget, ugyanakkor el tudják képzelni, hogy gyermekeik Európába vagy Amerikába vágyódnak majd. Mindezek után Rezeallah atya, a közösség lelkipásztora is megerősíti, hogy ezeknek az embereknek a béke helyreállítása után munkát is kell biztosítani, hogy szülőföldjükön akarjanak maradni.
Ezt követően pedig megmutatja, hogy templomában mi mindent pusztítottak el az iszlám harcosok. Szűz Mária szobra darabokra törve. A passiótörténet stációit ábrázoló festményeket késsel kaszabolták össze: Jézus alakját valósággal kiszaggatták a képből. A szintetizátor kibelezve búsul a sorokban: az iszlamisták nem tűrték meg a zenét és általában a művészetet. Darabokban hever a keresztelőmedence, amelyet alighanem csákánnyal zúztak szét. Egyszer csak felbukkan a korábban már megismert kis Sivan. Lelkésze elmondja, hogy 11 éve itt keresztelte meg őt. Nézem a romos keresztelőkutat és a tiszta tekintetű fiúcskát. A bibliai ige jut eszembe: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá…” (1 Pt 2,5).
A jeziditák
Basiquai látogatásunk végén a város jezidi vallási vezetői hívnak minket beszélgetésre. Ismét a szertartásos körben ülés a felszolgált vízzel, teával, kávéval, majd süteménnyel. A főhelyen méltóságteljesen ülnek a közösség vezetői. Olyan az egész, mint egy presbiteri gyűlés, ahol – ezúttal vendégek jelenlétében – megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat. Könnyelműen megkérdezem őket vallásuk fő tanításairól, amire fagyos hallgatás a válasz. Később tudom csak meg, hogy ez a kurd eredetű hitvilág nagyon titokzatos, arról nyilvánosan nem szabad beszélniük. Köztudott ugyanakkor, hogy az ISIS rémuralma alatt ők is sokat szenvedtek. Kérdésükre, hogy mivel tudjuk őket segíteni, elmondjuk, hogy a házak felújításával ugyan keresztény családokat segítünk, de az iskolák rendbehozatatalával az egész közösséget segítik a magyarok. Ez szemmel láthatóan megnyugvással tölti el őket, és barátként búcsúzunk el egymástól.
Másnap eljutunk a jeziditák szent helyére, Lalesh városába. Ez egészen kicsiben olyan, mint a muslimoknak Mekka, hiszen a hívek évente elzarándokonak ide, egyebek mellett legnagyobb szentjük, Adi ibn Muszáfir síremlékének meglátogatására. Különösen áprilisban hömpölyög a tömeg, de ilyenkor, májusban is zsúfoltak az utcák. Más vallások képviselői is eljöhetnek ide, de rájuk is érvényes a két külső kötelezettség: már a város határában le kell venni a cipőket, illetve nem szabad rálépni semmilyen küszöbre. Közelről szemlélhetjük viszont, miként érintik meg a hívek a titokzatos színes kendőket. A régmúltból a jelenbe hoz vissza minket egy spontánul összeverődött, izgatott tömegnek a látványa: kiderül, hogy egy olyan férfi érkezésére várnak, aki most szabadult ki a bizonyos területeken még most is hódító Iszlám Állam fogságából.
Másnap egy hatalmas menekülttáborban találkozunk sok jeziditával. A hivatalosan létesített, és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága égisze alatt működő konténerváros közvetlen közelében családok sokasága él nyomorúságos körülmények között. Szalama lejkum, köszönök nekik bizonytalanul, mire kedvesen behívnak aö összetákolt kalyibába. Szemmel láthatóan hosszabb időre rendezkedtek be, hiszen egy napelemről áram is van a helyiségben, aminek köszönhetően tévét néz vagy hat gyermek. Édesanyjuk a pokróck rendezésével van elfoglalva. Egy másik sátor előtt meglepetésemre angolul szólít meg egy fiatalasszony. Megtudom róla, hogy őt az Iszlám Állam harcosai szexrabszolgaként tartották. Ilyen rettenetek után számára ez a mostani helyzet a szabadságot jelenti. Az alkalmi szálláshelyet testvérével építtette, tizennyolcan laknak benne. A leánykák a szemmel látható szegénységben is jól fésültek, a fiúk többsége a sátrak közt Messi vagy Ronaldo feliratú mezben rúgja a labdát.
A moktar és az ő családja
Meglátogatunk viszont olyan projekteket, amelyek a CAPNI (Észak-Iraki Keresztyén Segélyszervezet) támogatásával valósulnak meg, és ahol a MÖS szerepvállalására is sor kerülhet. Egy Badaresh nevű faluban középkorú férfi fogad minket. Ő a moktar, a helyi közösség nagy tekintélyű vezetője. Körben ülünk a tágas nappaliban, és négy kör kínálásban van részünk: előbb elrecsomagolt műanyag pohárban ivóvizet, majd teát, aztán amolyan törökös kávét, végül jellegzetes helyi édességet kapunk. Házigazdánkról megtudjuk, hogy Moszul felszabadításakor őrnagyként szolgált. „Nagyon sok iszlamistát megölt” – mondja róla leplezetlen büszkeséggel jó angolsággal a fia. Ő azért tud angolul, mert a háborút megelőzően Svédországban élt, ám szerettei védelmében hazatért. Karja a háborús sérülései következtében be van kötve. Mobiltelefonján fotókat mutat arról, amint a műtőben ellátják a hátán a még súlyosabb sebeit. A fiatalember sógora meglepetésemre franciául beszél a hozzánk csapódott SOS Chrétiens d Orient önkéntesével. Kiderül, hogy ő meg Marselles-ben élt, és hazája védelmére onnan jöt haza. Ám mindkét fiatalember egyértelművé teszi: hiába ért véget a háború, ha nem lesz munkájuk, újra Európába készülnek.
A moktar vezetésével nézzük meg a tervezett projektet, egy több száz fából álló almafa-ültetvényt. „Ha ez így megy tovább, idén hoznak utoljára termést.”, mondja. Megtudjuk ugyanis, hogy a közeli forrás vizét a szomszéd, muzulmán többségi falu lakói a saját településük felé irányították, így a fák el fognak száradni. Mivel nem akarnak háborúságot, szeretnének egy kutat ásni. Ennek a terveit be is mutatják, így reménykedni lehet abban, hogy jövőre is lesz termés.
Alkoshban megnézünk egy, a CAPNI által létrehozott orvosi rendelőt. fehér köpenyes segédorvos és ápoló fogad minket. Éppen nincs árom, így a mobiltelefon fényében mutatják meg az EKG-készüléket és az egyéb felszerelést. Kísérőmnek átnyújtják az a listát, amelyen az igényelt gyógyszerek és eszközött mellett egy kisebb generátos is szerepel, hogy a rendelő biztonságosan tudjon üzelemelni. Arra gondolok, hogy egy következő magyar evangélikus gyűjtés célja akár egy ilyen mobil rendelő felállítása is lehetne. Tovább autózva egy kis nyomdába jutunk el, ahol szír nyelvű vallásos irodalom készül, valamint meglátogatunk egy keresztyén emberi jogi szervezetet, amely tanácsadással, oktatással és mukaközvetítéssel van jelen az itteniek körében. Összegezve megállapítom magamban, hogy az itt élőnek – a béke biztosítása után – mindenek előtt munkát kell adni, valamint egészségügyi ellátást és oktatást biztosítani.
Tovább autózunk. Kísérőink a hegy tetején egy pompázatos építményt mutatnak: ez volt Szaddám Huszein egyik palotája, helikopter leszállóval. Az iraki vezető szívesen töltötte a hétvégeket, mivel itt nincs olyan hőség, mint Bagdadban. Az útról nem szabad letérni: vörös zászlócskák jelzik az aknaveszélyt.
Egyszer csak egy újabb káld templomhoz érünk, ahol egy híres püspök van eltemetve. A falubelitől, aki a kulccsal érkezik, megkérdem: „Mikor épült a templom?” – „Nem tudom pontosan. Amikor húsz éve ideköltöztem, már állt”, feleli. Aztán kiderül, hogy a templom több, mint ezer éves…
Egyházdiplomácia
Utunk az alkalmi egyházdiplomácia jegyében is zajik. Az iraki keresztények részéről fogad minket Mor Timotheos Mousa Al-Shamani szír ortodox, valamint Youhanna Boutros Moshe szír katolikus érsek. Az előbbi látogatásra a 4. században alapított Mar Matta kolostor lélegzetelállító helyiségeiben kerül sor. Az obligát teázás és kávézás után a nemcsak a kápolnát nézzük meg, hanem átpréseljük magunkat egy kis barlang szűk bejáratán is, ahol aztán a kőoltánál együtt imádkozunk. Az áhítat végén a szerzetesen Jézus nyelven, arámiul éneklik a Miatyánkot. Búcsúzás előtt egy kérvényt adnak át: támogatót keresnek egy, a kolsotorhoz tartozó kőfaragó műhely létesítéséhez. Ezzel nemcsak az itteni gyönyörű márványokat tudnák megmunkálni, de adott esetben 100 keresztény családnak is biztosíthatnának megélhetést.
Annak jeleként, hogy a térségben a keleti egyházak mellett a nyugati, katolikus egyház is jelen van, tárgyalunk Quarakosh városában Moszul, Kirkuk és Kurdisztán szír katolikus érsekével. Az redetileg 50 ezres város 2016-ban szabadult fel az Iszlám Állam megszállása alól, és eddig 20 ezer ember tért vissza oda, a nagyrészt még mindig romos házakba. „Az ISIS ugyan porig rombolta is a várost, a lelket nem tudta megtörni bennünk és nem tudta elvenni a kereszténységünket sem” – mondja az érsek, majd megköszöni a magyaroktól is megtapasztalt segítőkészséget. A szertartásos teázás végeztével udvariasan jelzi, hogy temetésre várják, ahova akár vele is tarthatunk. Így jutunk el Quarakosh még mindig üszkös falu templomába, ahol hatalmas tömeg búcsúzik az elhunyttól megrendítő énekekkel…
Komor pompája van a temetésnek, de mi leginkább az élőkkel akarunk találkozni. Így jutunk el két olyan családhoz, akinek a házát a magyar kormány támogatásából újították fel. Mindkét helyen a menekülés körülményeit mesélik el. 2014 augusztásban az Iszlám Állam tét támadására is sor került. Mivel az első betörési kísérlet után a lakosok néhány nap után vissza tudtak térni, másodszor is abban bíztak, hogy csak rövid időre kell elhagyniuk az otthonukat. Ezért csak azt vitték magukkal, amit hirtelen be tudtak tenni az autóba – ám három év száműzetés lett belőle. Az egyik helyen szomorúan azt mondják, hogy a muszlim szomszédok alig várták, hogy a gazdátlan lakást kifoszthassák, a másik esetben viszont éppen arról mesélnek, hogy a muszlim szomszéd vigyázott az ő házukra.
Abuda búcsúzik
Ezúttal egy moszuli származású férfi mellett ülök az autóban. Arról mesél, milyen volt az élet az iszlamisták alatt. „Birkaként kezeltek mindenkit. Leginkább minket, keresztényeket fenyegettek, de a muszlim lakosság is szenvedett tőlük. Törökök, szaudiak és azerbajdzsániek voltak. Tilos volt zenélni vagy éppen cigarettázni, fekete ruhát kellett hordani, úgy kényszerítették az embereket az imára. Ha valaki ennek ellenszegült, annak úgy megsebesítették az arát, hogy össze kellett azt varrni” – meséli Anmar. Aztán menekülniük kellett, éjjel 2-kor mentek Telskoffba. A mamája a szomszédasszonytól kapott muszlim kendőben szökött. Hátra kellett hagyniuk személyes tárgyakat és családi fotókat. Bibliaiskolai könyveit sem vihette magával. Egyszer titokban visszament: megtudta, hogy a házukban egy tunéziai terrorista lakott, német állampolgársággal! Kerékpárján egy iszlám harcos ült. „Szalama lejkum”, köszönt neki, mjd ismét elhagyta Moszult. Három és fél év múlva tudott megint visszatérni, végre a saját ágyában aludt, jóllehet romos házban. Hajnalban átjött hozzá a muszlim szomszédasszony. „Tudom, hogy a meneküléskor édesanyád nem vihette magával a nyakláncát, rajta a kereszttel. Megőriztem, a ruhám alatt rejtegettem – mondta, és átadta neki az apró keresztet. Egy muszlin a kereszténynek. Ilyen is van!
Kinézek az autóból: jobbra a Tigris folyót látjuk. Ha nem kellene számos check-pointon áthaladni, ahol az alkalmi átleőnél felfegyverzett, sisakos katonák és aknavetők jelzik a helyzet bizonytalanságát, akkor azt mondanám, hogy meseszép vidéken járunk. A környéken szép bungalók jelzik, hogy a háború 1993-as kitöréséig kedvelt üdülőhelyek voltak ezek a települések. Enishkyben is meglátogatunk egy katolikus közösséget, ahol Samir Yusif atya fogad minket. Elmondja, hogy vallásilag vegyes ez a vidék: mintegy 200 keresztény, 100 szunnita mohamedán és 350 yazidi vallású ember él a városban. Néhány éve sok menekült is jött ide, akiket az említett nyaralókban, illetve sátrakban helyeztek el. „Egyházközségünk segítette őket élelemmel, üzemanyaggal, vagy éppen iskoláztatással. Jézus Krisztus szeretetéről próbáltunk tanúskodni nekik. Mindez nem volt eredménytelen, mert titokban sokan megkeresztelkedtek.” Egyszer feszükség támadt a különféle vallásokat képviselő családok között, ekkor az atya amolyan népgyűlést hívott össze, és a megbékélést munkálta. A templomban rövid áhítatot tartunk, majd elbeszélgetünk a családokkal. Búcsúzáskor egy kislány hozzám bújik. Abudá, mondja egyikük kedvesen. A megszólítás atyát jelent, a papokat hívják így.
Csordultig telt szívvel búcsúzom tőle, és búcsúzom az iraki keresztényektől.