Ádvent idején Jézus születésének ünnepére készülünk elő. Van-e, aki közelebbről érintett ebben a kérdésben, mint Szűz Mária? Ezért érdemes az ő magatartását és szavait tanulmányozni, amolyan ádventi meditációként is.
A Lukács írása szerinti evangéliumban Mária sorsán keresztül azonosulhatunk Jézus várásával. Ott a názáreti szűznek jelenik meg az angyal, neki szól a „ne félj” bátorítása és a „nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd” ígérete, és ő az, aki hittel és bizalommal fogadja ezt a helyzetet: „történjék velem a te beszéded szerint”.
Ezt követően Mária mintegy kiénekli magából megrendültségét és örömét: Magnificat anima mea Dominum, magasztalja lelkem az Urat. Ebben az újszövetségi zsoltárban, a Magnificatban nem a későbbi teológiai rendszerek által megformált „ég királynője” áll előttünk, hanem egy egyszerű názáreti fiatalasszony. Luther joggal írja híres kommentárjában: „Aki tehát helyesen akarja tisztelni Máriát, annak Isten elé és mélyen Isten alá kell őt állítania, és a maga megalázottságában kell rátekintenie, s csak azután csodálni Isten túláradó kegyelmét, aki egy ilyen jelentéktelen, alacsony sorsú leányra ennyire bőkezűen és kegyelmesen tekintett” (LVM 8,231).
Ám azt se gondoljuk, hogy itt az az álmodozó, „kékszemű” Mária áll előttünk, akit festők gyakran így ábrázolnak. Dietrich Bonhoeffer egy Magnificat-prédikációja alapján azt mondhatjuk, hogy ez a valaha énekelt legszenvedélyesebb és legbátrabb ádventi himnusz. Egyenesen forradalmi tartalma van. Mária megalkuvást nem ismerve arról tesz tanúbizonyságot, hogy az Úr képes átrendezni a világpolitikai szereposztást: hatalmasokat dönt le trónjukról, és megalázottakat emel fel (Lk 1,52). Szociális téren is radikális változásokat hoz: éhezőket lát el javakkal, és bővölkedőket küld el üres kézzel (Lk 1,53). Bonhoeffer joggal teszi hozzá, hogy ez a büszke, szenvedélyes és erőteljes hang az olyan ószövetségi prófétanők örökösévé teszi Máriát, mint Debóra, Judit és Mirjam.
E prófétai láncolat részeként Mária a születendő Megváltóról tanúskodik. Abban is igazi ádventi személyiség, hogy Jézusra mutat. Nem takarhatja őt el, ellenkezőleg: közel hozza őt minden kor emberéhez. Túrmezei Erzsébet tűpontosan fogalmaz szép Mária-ciklusában: „Szívemtől oly messze voltál / názáreti liliomszál, / míg Fiad elé hajoltál […] de az Ige fénye mellett / most már látlak, énekellek, /énekemmel átölellek, […] Kísérlek, mert Őt kíséred, / dicsérlek, mert Őt dicséred, / Őbenne dicsérlek Téged!” Ez az evangélikus mariológia! Máriához nem imádkozunk, de vele együtt igen, hiszen ő maga is Fiát, az Urat dicséri!
Az ádventi Mária megtanít minket imádkozni. Áldott ádventünk lesz.