Imáinknak természetesen sokféle módja lehet. Nincsen szabály, kötelező előírás. Legyen az imádság olyan természetes, mint a levegővétel. A lélek lélegzetvétele.
Ha a formát mégis meg akarjuk határozni, akkor megkülönböztethetjük a bűnvalló, a kérő, a hálaadó és az Istent dicsőítő imádságot.
A bűnvalló imára a Zsoltárok könyvéből, a Szentírás nagy imagyűjteményéből hozhatunk fel példát. Amikor Dávid a maga királyi magasságából magánéleti botlása miatt igen mélyre zuhant, akkor – rádöbbenve bűnére – így fohászkodott: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal. Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem. Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak tartasz.” (Zsolt 51,3-6a) Dávid szavai arra adnak példát, hogy előbb felismerhetjük, majd beismerhetjük bűneinket. Ha csak felismerjük őket, és nem tesszük le terhüket, akkor könnyen cinikussá válunk, vagy éppen kiégünk. Ha viszont megvalljuk őket, akkor meg is szabadulhatunk tőlük.
A második a kérőima. Jézus így szólított meg egy vak embert: „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” Ő így válaszolt: „Uram, hogy újra lássak!” (Lk 18,41c) Ez a párbeszéd megtanít arra, hogy meg merjük fogalmazni kéréseinket. Nem egy mennyei kívánságlistát nyújtunk be, hanem helyes önismerettel és istenismerettel mintegy verbalizáljuk legmélyebb vágyunkat. Jézus máshol is biztat erre: „Kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik.” (Mt 7,7)
Harmadikként azonban hálát is kell adnunk. Ismét egy evangéliumi történetet idézek fel. Jézus meggyógyított tíz leprást. Kilenc ment boldogan a maga útján, csak egy – ráadásul az ellenségnek számító samáriai – ment vissza Jézushoz, hogy köszönetet mondjon neki. „Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, (…) csak ez az idegen?” (Lk 17,17c–18) – kérdezte Jézus. Ebben a szomorú mondatban pedig benne van az ember minden hálátlansága. Kérni még csak tudunk, nagy bajban különösen is. Zuhanó repülőn nincs ateista. Hálát adni viszont sokszor már elfelejtünk.
Az imádság negyedik, talán legmagasabb rendű formájában azonban már nincs sem bűnvallás, sem kérés vagy hálaadás. Ez az Istent dicsőítő imádság. Pilinszky János így beszélget Istenével: „Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak »kéréseim«, és megtéptek a világ »kérései«. (…) Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a »teremtés egyességében«.” (Imádságért)
A 2018-as ökumenikus imahét mottója ilyen, Istent magasztaló imádság: „Uram, a te jobbod kitűnik erejével...” (2Móz 15,6) Térden állva, a teremtés egyességében valljuk ezt.
Az Istent dicsőítő imádságban átéljük, hogy mi gyengék vagyunk. Egyszerűen csak megvalljuk, milyen jó is nekünk, hogy Istenhez tartozhatunk. Itt kevés szóra van szükség, annál több csöndre. Ebből a csöndből aztán újabb imádságok fakadnak.
Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság Lélektől lélekig rovatában 2018. január 28-án.