Biztosan sok településnek megvannak a helyi sajátosságai az ökumenikus imahéten, mellyel egy kicsit fűszeresebbé és emlékezetesebbé tehetik a közös alkalmakat. Jó lehetőséget ad ez arra, hogy a helyi felekezetek tagjai különböző programok keretében is együtt lehessenek egymással.
Hévízgyörk is ezek közé a települések közé tartozik. Talán már az is becsülendő, hogy vasárnaptól vasárnapig a szombat kivételével valamennyi napon összejöjjenek a gyülekezetek tagjai, hogy együtt ünnepelhessenek és imádkozhassanak. Idén éppen a Karib-térség lakói által összeállított menetrend szerint. A négy lelkipásztor: Barthos Gergely református, Karácsondi Mihály katolikus, Kovács László baptista és Lindákné János Zsuzsanna evangélikus lelkészek, valamint az evangélikus gyülekezet hatodévese, Sánta József szolgálatával zajlottak az istentiszteletek. Ilyenkor, ahogy az máshol is lenni szokott, forgó rendszerben mindig más gyülekezet volt a házigazda, és a liturgiát is közösen osztották fel egymás között a gyülekezeti vezetők.
Szinte majdnem minden este együtt maradtak a közösségek vezetői az éppen házigazda gyülekezet lelkészcsaládjánál rövid vagy éppen hosszabb vacsorameghívásra, amelyeket jó hangulatú beszélgetések kísértek. Majd elköszöntek egymástól a másnapi viszontlátásig.
A tartalmas igehirdetések és a közösség élménye mellett két alkalom tette különlegessé ennek a településnek az ünnepi hangulatú hetét.
Az egyik az ökumenikus csocsóbajnokság volt, amelyet az idei évben kilencedik alkalommal rendeztek meg a településen a reformátusok házigazdai közreműködésével, és amelyre talán százan is érkeztek. Kovács László baptista lelkész rövid áhítatában a szavak különös szerepére hívta fel a résztvevők figyelmét, hiszen ilyenkor, verseny közben az ember száján hamar kiszalad egy káromkodás vagy éppen a másik hibáztatása. Szavainkat ilyenkor bocsánatkéréssé is lehet és kell formázni – hangzott az indító gondolat.
Különböző csoportokban játszottak a kicsik a miniasztalnál, ahol talán kevesebb volt a taktikázás, de annál nagyobb drámák zajlottak a meccsek kimenetelétől függően. Így lehetett látni a felhőtlen örömmel öklüket a magasba emelőket vagy eltört mécseseiket takarítókat. Volt ezenkívül a nagyobbak csoportja, ahol szülő-gyerek párosok játszottak mérkőzéseket egymás ellen, a másikban pedig csak „idősebb fiatalok” vagy felnőtt párosok mérték össze tudásukat. Így például a mentor-hatodéves páros, akik újoncként, az esélytelenek nyugalmával indulva ötből két meccset mégis megnyertek. A szünetekben frissítővel, süteménnyel és a nagy sikert arató, egyszerű, hagymás zsíros kenyérrel várták a résztvevőket. A végén a csapatok között hat, erre az alkalomra gravírozott emlékkupát osztottak ki, valamint minden résztvevő kapott egy emléklapot is.
Az ökumenikus közösség másik szép példája az a rögtönzött, lelkészekből, hatodévesből és fiatalokból verbuválódott, hatfős zenekar, mely gitár, furulya, cajón és zongora segítségével kísérte a népes számú gyülekezet énekét, mindenki számára meglepődést és mosolyt csalva az arcokra.
És természetesen volt egy ráadás is! Az utolsó istentiszteleten a helyi asszonykórus is énekelt egy szép éneket, melyet egy ismert katolikus dallamra, de az ökumenikus imahét alkalmára írt szöveggel adtak elő. Különösen szép és megindító gesztus volt a köszönetmondás ebben az énekben, mely a lelkészi szolgálattevőknek szólt, amiért egész héten szépen helyt álltak, és igehirdetéssel, liturgiával és zenével szolgáltak:
„Megköszönjük mindezt lelkipásztorainknak,
Hogy ezen az imahéten ilyen sokat fáradtak.
Kérjük Isten kegyelmét, jutalmukat elnyerjék,
Rájuk bízott nyájaikat tovább vezessék.
Velük együtt éreztünk, mindezt szívesen tettük,
Hogy ezt a szent közösséget együtt építsük.”
A záróalkalom után rövid szeretetvendégségre invitálták a község és gyülekezetek dolgozóit, és rövid köszöntés keretében az imahét perselyoffertóriumát, és az azt kiegészítő községi támogatást adták át idén a református közösségnek, gyülekezeti épületeinek bővítésére.
A kis településen egész héten nagy volt a forgatag. Bár fáradtan, mégis a Szentlélek által formált közösség örömében várhatjuk a következő évet. Az utolsó istentiszteleten is így váltunk el, amikor a telt házas alkalmat követően, mint minden alkalommal, a kitartóan érkező igehallgatók szinte véget nem érő, kígyózó sora köszönt el a lelkészektől a kapuban: „Dicsértessék a Jézus Krisztus; áldás, békesség; az Úr közel; erős vár a mi Istenünk!”