Amikor ma reggel a reformáció bölcsőjéhez megyünk vissza, akkor kivételesen nem Lutherre, hanem az ő munkatársára, Philipp Melanchthonra emlékezünk. A kilencvenöt tétel kiszögezésekor ő még nem is tartózkodott a városban, hiszen csak 1518 őszén kezdte meg itt professzori működését. Ez is egy kis ötszáz éves jubileum.
Wittenberg főterén egymás mellett áll Luther és Melanchthon szobra, és ők valóban vállvetve küzdöttek az evangélium tisztaságáért. Valójában nagyon eltérő személyiségek voltak. A szenvedélyes Luther vállalta a konfrontációt akár a pápával is, Melanchthonról pedig ma azt mondanánk, hogy az egyházdiplomácia bajnoka volt. Én nem tudnék olyan halkan lépni, mint Philippus mester – mondta Luther –, én bizony úgy odacsapok a fejszével, hogy csak úgy hullik a forgács.
Melanchthon vérbeli tudósként ötvözte az antikvitással a biblikus hagyományt. Csupán huszonegy éves volt, amikor katedrát kapott Wittenbergben, ahol elsősorban retorikát, bibliai nyelveket és írásmagyarázatot tanított. „Amikor az egyház a Szentírás eredeti nyelven való olvasását elhanyagolta, akkor az egyház süllyedni kezdett: Jézus tanítását emberi találmányok váltották fel” – vallotta. Semmilyen rivalizálás vagy féltékenység nem volt Melanchthon és Luther között. Utóbbi így nyilatkozott professzortársáról és barátjáról: „Fülöp tanterme zsúfolásig telve van hallgatókkal, valamennyi teológus tódul hozzá, és maholnap mindnyájunkat göröggé tesz. Zsidóul is tanít. Hűsége, szorgalma a mértéket meghaladja. Nincs egy szempillanat, amelyben tétlenül ülne.”
Diákjait nemcsak katedrája alatt látta szívesen, hanem otthonában is. Köztük feltűnően sokan érkeztek Magyarországról, köztük például Dévai Bíró Mátyás vagy Bornemisza Péter, akik elragadtatással szóltak tanáruk felkészülségéről. Utóbbi csak az általa „csikbék emberkének” nevezett professzor egészsége iránt aggódott. A wittenbergi magyar diákoknak is köszönhető, hogy Melanchthon hatása Sárvártól Budán keresztül Debrecenig terjedt, és utóbb lutheránusok és kálvinisták is szívesen hivatkoztak rá.
Melanchthon fogalmazta meg és vetette papírra az evangélikusok névadó hitvallását, a Confessio Augustanát, vagyis az Ágostai hitvallást. 1521-ben Luther a wormsi birodalmi gyűlésen, V. Károly német-római császár színe előtt mondta sokat idézett hitvallását: „Itt állok, másként nem tehetek! Isten engem úgy segéljen.” Kilenc ével később a jó barát és munkatárs ugyanennek a katolikus uralkodónak nyújtotta be a Confessio Augustanát. Ennek mottójául a 119. zsoltár 46. versét választotta, amely ugyanolyan erőteljes hitvallás, mint Lutheré volt: „...a királyok előtt szólok a te bizonyságaidról, és nem szégyenülök meg.”
Minden hitvallós keresztény – legyen katolikus, református vagy evangélikus – őszinte, mélyről fakadó vallomása lehet ez a mondat, amely alkalmas a reformáció közös képviseletére a mai világban is: „...a királyok előtt szólok a te bizonyságaidról, és nem szégyenülök meg.”
Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 2018. október 28-án.