Egytest a mi hazánk

Létrehozva: 2020.06.04. 11:39, frissítve: 2020.06.04. 11:39
Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Fabiny Tamás
Az első bécsi döntés után, Horthy Miklós komáromi bevonulásának napján, 1938. november 6-án közölte a Pesti Napló Babits Mihály Áldás a magyarra című versét. Hazánk ekkor visszakapott egy 12 012 négyzet-kilométeres területet, amelynek lakossága 86,5 százalékban vallotta magát magyarnak. A döntésnek köszönhetően újra Magyarországhoz került Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc is.

Ebben az összefüggésben különösen csengett a vers első sora: „Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.” A folytatásból aztán kiderül, miként is vethette papírra a költő ezt az akkor sokakat talán irritáló felszólítást:

 

A haza, a haza egyenlő volt mindig

ezer év óta már, és mindig az marad,

mert nem darabokból összetákolt darab:

egytest a mi hazánk, eleven valami!

 

Babits után Pilinszky Jánosra hivatkozom, aki Egy lírikus naplójából című írásában Simone Weil [francia írónő, filozófus – a szerk.] nyomán így határozza meg a hazaszeretet lényegét: „A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogy azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk.” Amióta találkoztam ezzel a gyönyörű gondolattal, azóta a hazaszeretet és a részvét gondolata a legszorosabban összeforr bennem. Mert hogy is szeret Jézus részvéttel? Csak néhány példa.
„…meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok…”
(Mk 6,34) Vagy amikor megállt a szent város határában, sírva fakadt, és ezt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat […]! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós […]
a csibéit, de ti nem akartátok!”
(Mt 23,37) Vagy még a kereszten szenvedve is részvéttel volt az őt bántalmazó pribékek iránt, hiszen így tudott imádkozni értük: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Mk 15,34)

Számos népdalt is lehetne idézni annak érzékeltetésére, miként is lehet részvéttel szeretni. Magam most csak egyre hivatkozom: „Elindultam szép hazámból, / édes kis Magyarországból. / Visszanéztem félutamból, / Szemembül a könny kicsordult…”

Hadd hívjak segítségül egy harmadik költőt szép témánk megvilágítására. Petőfi Sándor Magyar vagyok című versének refrénje talán valamennyiünk fülében ott cseng:

 

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

 

A teológiai etikában megkülönböztetjük az értékkereső és az értékteremtő szeretetet. Petőfi az utóbbit képviseli. Nem azért szereti a hazát, mert az minden szempontból a legékesebb volna, hanem mert ezzel a ragaszkodásával képes azt felemelni és értékessé tenni.

Hasonló gondolat szólal meg Illyés Gyula Magyar és magyar című versében:

 

Magyar és magyar és magyar

magyar, magyar akarok lenni,

leverten, megverten: magyar,

míg leköpheti minden senki.

Szép volt, beh szép volt – álltam ott –

minden nép fölött a magaslat.

De az én népem lebukott

s én vele zuhanok magyarnak.

 

Ugyanő más helyen megragadó metaforával arról vall, hogy „haza a magasban”, ám, íme, létezhet olyan is, hogy „haza a mélyben”. Egy süllyedő hazát, egy mélységeket megjáró nemzetet pedig aligha lehet másképp szeretni, mint részvéttel.

Ötödikként Kölcseyhez fordulok. A Himnusz első sorában még azt kérjük, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, ám az utolsó versszaka már így kezdődik: „Szánd meg Isten a magyart…” Ez a mélyről fakadó könyörgés pedig visszavezet minket oda, ahonnan kiindultunk: Jézus megszánta a sokaságot, mert olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül.

A magyar nemzet is sokszor így, pásztor nélküli nyájként bolyongott a történelemben. Hányszor és hányszor vezették béresek pásztorok helyett; milyen sokszor törtek rá ragadozó farkasok; hányszor került szakadékba és veszedelmes helyzetbe ez a maroknyi magyarság. Ezért jogos a fohász: „Szánd meg Isten a magyart…” Ahogy – még egy biblikus példával élve – a szerető és megbocsátó apa megszánja hazafelé vánszorgó tékozló fiát, úgy takarhat be minket, gyakran tékozló nemzetet, irgalma palástjával a szerető mennyei atya. Mert ha valaki, akkor ő igazán részvéttel tud szeretni!

A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója mindannyiunk számára alkalom annak kifejezésére, hogyan szereti a hazáját. Ezt az országot, amelyben élünk, és az annál szélesebb nemzetet. Ez a szeretet nem évszámokra vagy négyzetkilométerekre irányul, hanem emberekre. Emberekre, akiket részvéttel kell szeretni. Egytest a mi hazánk, eleven valami. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2020. június 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.